Press "Enter" to skip to content

Zuglói Hajós Alfréd Magyar-Német Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola

Magyarország | A Twitteren, majd a Reddit magyar fórumán végigsöprő kép szerint az etika tantárgy tanításához javasolt felsős tanári kézikönyv címlapján furcsa kép bukkant fel.

Etika – Mi van a fejhadiszálláson?

Az Agymanók című filmben egy kislány érzelmeit úgy mutatják be az alkotók, mintha ezek az érzelmek apró manócskák lennének a fejében. A kislány elméjében lévő Fejhadiszálláson Derű, Bánat, Harag, Undor és Majré manók állandóan azon vitatkoznak, mi lenne a legjobb a kislány számára különböző helyzetekben.

Write a title here

Ha van kedvetek, nézzünk bele a filmet! 😉

Beszéljétek meg!

• Mit teszel, ha valami nagyon rossz dolog ér, és szomorú vagy? Hogyan tudsz megvigasztalódni? Hogyan tudnád a barátodat ilyen esetben jobb kedvre deríteni?

Az értelmi intelligencia azt jelenti , hogy valaki okos, ésszerűen gondolkodik, tudatosan dönt és cselekszik, képes egy adott helyzetben megfelelően viselkedni, problémát megoldani.

ismerni önmagunk és mások érzelmeit, és jól működő kapcsolatokat építünk ki a többi emberrel. Mindkettő fontos a boldogulásunkhoz.

Értelmi és érzelmi intelligencia

Melyik miért fontos? Az alábbi kifejezéseket elolvasva döntsétek el közösen, melyik intelligenciafajtához sorolnátok őket, és helyezzétek el őket két egymást metsző halmazban a füzetetekben! (Nincs egyértelmű megoldás.)

Tartós tankönyv beszedés 2022

Kedves Szülők!
A tanév végén a tartós tankönyveket vissza kell hozni az iskolába.
Amelyik tanuló a könyv elején lévő tartós tankönyv táblázatba még nem írta be a nevét és a tanévet (2021/2022), legyen szíves pótolni.
A 3. 4. és 5. 6. évfolyam tankönyveit 2022. június 8-án (szerdán),a 7. és 8. évfolyam tankönyveit 2022. június 10-én (pénteken) szedjük össze az iskolában!

TARTÓS TANKÖNYVEK:
3. évfolyam
Hétszínvirág olvasókönyv 3.o
Nyelvtan és helyesírás 3.o
Környezetismeret 3.o
Harmadik daloskönyvem 3.o
Etika 3.o

4. évfolyam
Olvasókönyv 4. osztályosoknak I. kötet
Olvasókönyv 4. osztályosoknak II. kötet
Anyanyelv és kommunikáció 4. o
Fogalmazás tankönyv a 4. o
Környezetismeret 4.o
Negyedik daloskönyvem 4.o
Etika 4.o

5. évfolyam
Irodalom 5. o tankönyv
Magyar nyelv Tankönyv 5.o
Történelem 5. o
Énekeskönyv 5.o
Etika 5.o
Természetismeret 5.o
Digitális kultúra 5.o

6. évfolyam
Irodalom 6.o .tankönyv
Magyar nyelv Tankönyv 6.o
Történelem 6.o
Énekeskönyv 6.o
Etika Tankönyv 6.o
Természetismeret 6.o
Digitális kultúra 6.o

7. évfolyam
Irodalom 7.o
Nyelvtan 7. o tankönyv
Történelem tankönyv 7. o
Énekeskönyv 7. o
Etika tankönyv 7. o
Biológia – egészségtan tankönyv 7. o
Fizika 7. o
Földrajz tankönyv 7. o
Kémia 7.o tankönyv

8. évfolyam
Irodalom tankönyv 8. o
Nyelvtan 8. o tankönyv
Történelem 8. o tankönyv
Énekeskönyv 8.o
Etika 8. o
Biológia – egészségtan 8.o
Fizika 8.o tankönyv
Földrajz 8. o tankönyv
Kémia 8. o tankönyv

Osztálymátrix 5. – Kommunikáció, etika, etikett, gazdaság, életpálya feladatgyűjtemény

Osztálymátrix 5. - Kommunikáció, etika, etikett, gazdaság, életpálya feladatgyűjtemény

Csökkentett ár! Nagyobb

354 darab darab

Értesítés, amikor elérhető

Küldje el ismerősének!

Osztálymátrix 5. - Kommunikáció, etika, etikett, gazdaság, életpálya feladatgyűjtemény

Osztálymátrix 5. – Kommunikáció, etika, etikett, gazdaság, életpálya feladatgyűjtemény

Az Ön ismerősének a neve * :

Az Ön ismerősének az email címe * :

Adatlap

Kiadói kód MK-2701
Kiadó Műszaki Könyvkiadó
Szerző(k) Széplaki Erzsébet – Miskolci Szilvia
Nyelv magyar
Oldal 60
Megjelenés 2017
Fedél Puhatábla
ISBN 9789631646986
Színek 4+4
Áfa % 5%

Címkék:

További információk

Tanárként és tanítványként – mivel diákok is voltunk – egyaránt tudjuk, mennyire más, ha valaki csak jár egy osztályba vagy tagja egy osztályközösségnek. Mi is kell hát ahhoz, hogy valódi részese legyek egy jól működő közösségnek? Önismeret, társismeret, jó kommunikációs készség, megfelelő kapcsolattartási formák.
Az Osztálymátrix kötetek éppen ezeket a témákat kínálják rövid elméleti részekkel és sok gyakorlati feladattal, játékkal, valamint megbeszélésre alkalmas gondolatébresztővel.
A könyv az önismeret fejlesztésében, a felnőttekkel és a kortárs csoportokkal való kapcsolatkezelésben, a kommunikációban, a tanulási technikák elsajátításában, az ügyintézésben, a pályaválasztás nehézségeiben ad útmutatót a fiataloknak.
A diákokat leginkább foglalkoztató témákban jól használható ismereteket, praktikus tanácsokat nyújt. Pedagógusként akár az osztályfőnöki órák tematikájaként is tekinthető a kiadvány.

1. Szokás, erkölcs, etika

1 JOGI ETIKA TANKÖNYV JEGYZET Bevezetés 1. Szokás, erkölcs, etika Etika ógörög eredet ethikos : az erköl.

Recommend Documents

JOGI ETIKA TANKÖNYV JEGYZET Bevezetés

1. Szokás, erkölcs, etika Etika ógörög eredet „ethikos”: az erkölcsre, szokásra vonatkozó „ethosz”: legelő, otthonosság, „éthosz”: a jellem, az erény Etika = az erkölcsre, a szokásra vonatkozó tanítás, azaz az erkölcstan Tárgyi, objektív

alanyi, szubjektív értelem

Tárgyi, objektív értelem: Az erkölcs alanyán kívüli, külső normák, szabályok, eszmék együttese. Az egyének és a közösségek életének irányítására hivatottak, és kezdetben magukban foglaltak mindenféle normát és eszmét. A múlt ködös homályából hozta magával az emberiség, és áthagyományozódásuk mind a mai napig folytatódik. A szűkebb-tágabb emberi környezet, a közösség, a társadalom elvárja, hogy az egyén alkalmazkodjék a szokáshoz, az erkölcshöz, s ehhez segítséget is nyújt neki: megismerteti vele, megtanítja neki. A környezet többet akar annál, hogy az egyén éppen csak betartsa a szabályokat: azt kívánja, hogy azonosuljon is e normákkal, belső vezérlő elvekké váljanak benne. A görögöknél valószínűleg ide megy vissza az ethosz és az éthosz szó némiképp ingadozó jelentésű használata, – az ethosz fejezte ki inkább a tárgyi, az éthosz inkább az alanyi, a szubjektív oldalt. Amikor a társadalom elvárja a szokással és az erkölccsel való azonosulást, akkor tulajdonképpen értékek, a jó, a helyes (a saját értelmezése szerint jó és helyes) elfogadását és követését várja el. Az ember felnövekvése során nemegyszer lázad, vitába száll a jóról, helyesről felé irányuló felfogás egyes elemeivel, s ki akarja vívni, hogy saját felfogását környezete is megértse és elfogadja. E pontokon tehát nem elsajátítani, hanem inkább alakítani kívánja a szokást, az erkölcsöt. E küzdelem, s a normák elsajátítása közben az egyén reflektál a normákban foglalt jóra és helyesre, maga is értelmezi, mi is a jó. Majd egy idő múltán a lényeget illetően mégiscsak elfogadja az általa is formált szokást/erkölcsöt, s ezzel mintegy kiforr erkölcsi személyisége. Az immár szubjektívé lett szokás/erkölcs nem esik teljességgel egybe a tárgyi értelemben vett szokással/erkölccsel. Mindig megvannak a sajátosságai. Lehet teljesebb és hiányosabb, eredményezhet határozottabb és határozatlanabb stb. erkölcsi személyiséget. A társadalomnak s az egyénnek is mindenesetre vitális érdeke fűződik ahhoz, hogy ez a bensővé tétel minél eredményesebb legyen. Ha az egyén megszegi a normák valamelyikét, ezzel erkölcsi vétséget/bűnt követ el. Az ilyen cselekedetek az elkövetőben gyakran okoznak bűntudatot, másokban pedig rendszerint erkölcsi rosszallást váltanak ki, melyhez súlyosabb esetekben szankciók is járulnak. Nem közömbös az egyén és környezete akkor sem, ha az egyén betartja a normákat: a lelkiismeret belülről, a környezet pedig kívülről helyesel. S mindez azt mutatja, hogy az egyén felelős a tetteiért. Az erkölcs tárgyi és alanyi oldalának megkülönböztetésekor figyelembe kell vennünk, hogy a tárgyi oldal normát az esetek többségében az egyes emberek közvetítik, vegyítve a maguk példájával, szubjektív moralitásával. Ezért aztán sokszor el sem választható, hogy egy személyesen közvetített szabályból mi az, ami objektív, s mi az, ami egyéni. Az erkölcs szubjektív, alanyi oldala túlmutat az erkölcs objektív, tárgyi oldalán. Az erkölcsi személyiség szükségképpen több a külsőnek a belső visszhangjánál, mert a külső normarend nem igazít el minden kérdésben. Eredményezhet elmosódott, következetlen, sodródó személyiséget, de világosabb, következetesebb személyiséget is. Akiben a külső szépen csiszolódik össze, s egyszersmind meg is nemesedik, annak immár éthosza van, benső kormányzója, mely helyes viszonyban áll a külsővel. Az éthosz ebben az értelemben egy bensővé tett és kiteljesített ethosz. JOGI ETIKA TANKÖNYV JEGYZET

Továbblépve fontos, hogy mennyiben válik valósággá, gyakorlattá a tudatos életszemlélet. Aki készen áll állandóan a jó követésére és megtételére is, annak immár nem csupán éthosza van, hanem erényes az élete is. A szubjektív erkölcsnek az objektív, a tárgyi erkölcsön való túlnyúlása, kitágulása sajátos, magasabb formát is ölthet: etikává válhat. A filozófia stúdiummá válásával az etika ugyanakkor maga is tárgyi, objektív formát ölt, s mint ilyen, felfogható a tárgyi, objektív erkölcs részeként. Azonban az objektív erkölcsön szubjektíve túlnyúló etika nem egyszerű visszatérés a tárgyi értelemben felfogott erkölcshöz: reflexió arra, amiről a tárgyi és szubjektív erkölcs szól. Összegezve a tárgyi értelemben vett szokás és erkölcs a jót közvetíti, s e normák elsajátítása lényegében a jónak a leképeződése a szubjektumban. Nem meglepő tehát, hogy az etikát általában véve a jóról szóló tanításként szokták meghatározni. A jó A szó rendszerint értékelést fejez ki (jó kocsi) nem mind erkölcsi jellegű értékelés. Etika = csak az ún. erkölcsi jóról szóló tanítás. Mi az erkölcsi jó? Többféle válasz (erkölcstan): a szándéketika, konzekvencionalista etika. Kezdetek: görögök. A görög filozófia kitartott a jó és a közjó fogalma mellett, bár nem minden iskola vállalta fel mindkét eszmét (az epikureusok pl. tudatosan tartózkodtak az állambölcseleti kérdések tárgyalásától). A két nagy tárgykör, s a rájuk épülő etikai hagyomány (személyes élet és állami élet) mélyen összefügg egymással. Platón pl. ugyanazzal a négy erénnyel jellemzi a jó embert és a jó államot. Mindazonáltal, bármily szoros és mély legyen a kapcsolat az individuális és a szociális etikák között, azért mégis meg szoktuk különböztetni őket: az individuális etika a jó életről, a helyes életvitelről szól; míg az állambölcselet, a jogbölcselet a jó kormányzattal, a jól berendezett állammal és a helyes joggal foglalkozik. A két nagy tárgykör és etikai hagyomány között van egy harmadik, egy szűkebb témakör, s egy gyengébb, kiforratlanabb elméleti hagyomány, amelybe az ún. szaketikák tartoznak. E szaketikák többsége a különféle foglalkozásokkal és hivatásokkal kapcsolatos, s az e körbe tartozó elméleteket ezért foglalkozás- és hivatásetikáknak nevezzük. A nem kifejezetten foglalkozási etikák egy része több foglalkozásra, hivatásra is kiterjed, ilyen pl. az üzleti, valamint a jogi etika. A nem foglalkozási jellegű szaketikák másik része köthető ugyan bizonyos hivatásokhoz, de lényegüket eltorzítaná, ha besorolnánk őket a foglalkozási etikák közé. Ilyen pl. a környezeti etika vagy a média etika. A görögöknél a szaketikai kérdések úgyszólván mindig felmerülnek, különösen a politikusokkal szemben, a téma mégis periférikus, nagyobbrészt kimunkálatlan marad. A görögöktől ránk hagyományozódott hivatásetikák közül kiemelkedik az orvosi etika, valamint a filozófus, a pedagógus, a katonai és a politikai etika. Hozzájuk társulnak a jogászi és a papi hivatás erkölcsi normái. Ezek tulajdonképpen a klasszikus, régi nagy hivatások, mindegyik a maga értékrendjével. Az individuális etikákat, a társadalometikákat és a szaketikákat normatív etikáknak szokták nevezni. Ezeknek az etikáknak tipikus és mellőzhetetlen része a jónak vagy a helyesnek a meghatározása. Útmutatót állítanak fel, tanácsot adnak, stb. A normatív etikák mellett ismerünk ún. deskriptív etikákat (leíró) is. Ezek az etikák valamely nép, társadalom, emberi közösség erkölcsi normáit szokásait tárják fel és elemzik. A vizsgált erkölcsi normákban foglalt jót adottságnak, ténynek tekintik, s nem kívánnak azzal kapcsolatban nyilatkozni, hogy elfogadják-e vagy sem. A görögöknél az etikának ez a fajtája távolról sem bontakozott ki úgy, mint a normatív etika, inkább csak tendenciákban figyelhető meg jelenléte. Annál fontosabbá válik a deskriptív etika a XX. század nagy tudományfilozófiai vitái során, különösen a Bécsi kör filozófusai számára, akik a deskriptív etikát tudománynak tekintették, a normatív etikát azonban mint értelmetlen vállalkozást elutasították. A normatív etikák első fokú elméletek; hozzájuk képest másodfokú elméletek az ún. metaetikák. A metaetikák elméleteket vizsgálnak, nevezetesen a normatív etikákat tekintik legfőbb tárgyuknak. Hasonlóan a deskriptív etikákhoz nem tanácsolnak semmit. Egy fokkal magasabbról kérdezősködnek. Az kérdik, mit jelent a jó ebben és ebben az elméletben, milyen típusú fogalom a JOGI ETIKA TANKÖNYV JEGYZET

jó, meghatározható-e egyáltalán ez a fogalom. Az egyik legkihívóbb és legtöbbet kritizált ilyen metaelmélet az erkölcsi érzelmek elmélete, az ún. emotivizmus. Az emotivista elmélet szerint a jó és a rossz fogalmai végső soron érzelmi megnyilvánulások. Az erkölcsi normákat lehet követni de meg is lehet őket szegni. felelősségre vonás, szankció az akaratszabadság kérdése Az etika történetében többségi vélemény, hogy az ember akarata szabad, hogy az ember végső soron maga dönti el hogy mit fog tenni, bárhogy is befolyásolják külső körülményei. S éppen ez, az akaratszabadság teszi lehetővé az egyén felelősségét, azt hogy a cselekedetei számonkérhetők rajta. Ezzel szemben a deterministák szerint az egyén nem rendelkezik szabad akarattal. Az egyén persze érezheti úgy, hogy akarata szabad, de valójában csak egyféleképpen cselekedhet. A büntetés itt azért szükséges, mert mint külső befolyásoló tényező meghatározza az akaratot, a cselekedetet.

2. A jó ember és a jó kormányzat – Platón etikai tanításaiból Platón főként dialógusokat alkotott. Ismerünk ún. pszeudo-platonikus írásokat is, azaz olyan műveket, amelyeket Platón munkáinak tekintettek, de kiderült hogy nem ő írta őket. Filozófusi életútja hatvan évig tartott. Főbb művei: az Állam, a Kritón, az Államférfi és a Törvények c. dialógusok. Az Állam Közel 700 oldalas mű, a főszereplője Szókratész. A mű elején egyetért Kephalosszal, miszerint az igazságosságban és kegyességben leélt életet édes, jó, és „öregséget dajkáló” reménység kíséri, az igazságtalankodásoktól terhes élet viszont lassanként bizonytalansággal és félelemmel telik meg. De mit tartsunk magáról az igazságosságról s hogyan határozhatnánk meg annak jelentését? Szókratész párhuzamot vonva átteszi a vizsgálódás súlypontját az egyéni életről az államéletre, az individuális etikáról a társadalometikára, s ezzel kialakítja a klasszikus állambölcseletet, sőt a modern politikai filozófia tárgyát és megközelítésmódját is. Ha képzeletben megfigyelhetnénk az állam keletkezését nem látnánk-e meg egyúttal az igazságosságának és igazságtalanságának a keletkezését is? De. Alapítsunk hát képzeletben egy államot. Állam akkor jön létre, ha az emberek valami szükséglet okán segítőtársakat gyűjtenek össze egy lakóhelyre. Ne végezzen mindenki minden munkát, hanem mindenki azt végezze, aminek végzésére a legalkalmasabb. Az így berendezkedett állam polgárai bizonyára termelnek majd gabonát és bort, készítenek ruhaneműt és lábbelit, építenek házakat, s nyáron többnyire mezítelenül és mezítláb dolgoznak majd, télen pedig jól felöltözve. Készítenek pompás kalácsot és kenyeret, s gyermekeikkel együtt tiszafa és mirtuszlombokkal letakart hencserre heveredve vígan lakomáznak, bort isznak, koszorúval a fejükön himnuszokat zengnek az istenekre; s egymással kellemesen töltik az időt, de anyagi erejükön felül nem nemzenek gyermekeket, mert tartanak a szegénységtől és a háborútól. – Glaukón ekkor közbeszól: úgy látom, ezeket a szegény embereket üres kenyérrel akarod megvendégelni. újabb szükségletek újabb lakosok kellenek, az újabb mesterségeket elvégezni az a terület, amely a régi lakosságot még el tudta tartani, kicsinek fog bizonyulni. háborúzni fogunk. még jobban meg kell nagyobbítanunk az államot, egy egész hadsereggel. A jó bírónak a rossz erkölcsöktől érintetlenül és tisztán kell megmaradnia zsenge korban, ha azt akarjuk, hogy szép és jó állapotban, egészséges elvek szerint ítélkezzék az igazság dolgában. S mivel a becsületes ember fiatalkorában még együgyű (félrevezethető), a jó bíró nem is lehet fiatal.

JOGI ETIKA TANKÖNYV JEGYZET

Testi és zenei nevelés Mindkettő elsősorban a lélekre irányul. Az előbbi vaddá és durvává tesz, utóbbi puhává és szelíddé. Így a testi és a zenei nevelésnek összhangban kell lennie. A vezetők Elsősorban öregebbeknek kell lenniük, mint a vezetetteknek. Ne legyen magántulajdonuk, s általában véve is káros a szegénység és a gazdagság. Amúgy minden a neveléstől függ, de nem kell minden apró kérdést szabályozni. Ezzel meg is volnánk az államalapítással. Most már csak körül kell nézni benne, hogy hol az igazságosság és hol az igazságtalanság. Az igazságosság alighanem azt jelenti, hogy mindenki a „maga munkáját végezze”. Az igazságos állam és az igazságos ember nem különbözhet egymástól az igazságot illetően, hanem szükségképpen hasonlónak kell lenniük. Azt azonban már nehéz megérteni, hogy mindent egyazon hajlammal teszünk-e, vagy pedig – három hajlamunk lévén – mindegyikkel mást és mást: vajon a bennünk lévő hajlamok közül az egyikkel tanulunk, a másikkal felindulunk, a harmadikkal pedig a táplálkozást, a nemzést, s az ezekkel rokon dolgokat kísérő gyönyörökre vágyakozunk-e, avagy minden ilyen életműködésünkben, mikor belekezdünk, egész lelkünkkel cselekszünk? Szókratész logikai úton próbál megoldást találni. Vajon elképzelhetünk-e olyan esetet, hogy valaki szomjazik, s mégsem akar inni? Nagyon sokan s nagyon sokszor vannak így. S ugyan mit mondjunk erről? Ne azt-e, hogy az ilyen embernek a lelkében van valami, ami parancsolja, s valami, ami tiltja az ivást, s ez utóbbi más, mint az előbbi, s erősebb, mint a parancsoló rész? Azt, amellyel gondolkodunk, a lélek gondolkodó részének, azt pedig, amely szeret, éhezik, szomjúhozik, s általában a vágyak hatása alatt áll, gondolkodás nélküli és vágyakozó résznek nevezzük. Ami pedig az indulatot illeti, ez bizonyosan különbözik a vágyakozó résztől, különbözik azonban a gondolkodó résztől is. Tehát: az egyes emberek lelkében ugyanazok a részek vannak meg, mint az államban, s a számuk is megegyezik. Ebből pedig szükségképpen adódik, hogy amilyen módon volt igazságos az állam, ugyanazon módon lesz igazságos az ember is. Végső soron az igazságosság a lélek egészsége, az igazságtalanság pedig a lélek betegsége. A lélek három részének három gyönyör, de éppígy háromféle vágy és uralmi forma felel meg. A vágyakozó lélekrész gyönyöre a nyereségre irányul, ezért pénzsóvárnak vagy nyereségkedvelőnek is nevezhetnénk. Az indulatos lélekrészt pedig, mivel hatalomra, győzelemre, és dicsőségre törekszik, joggal nevezhetnénk győzelemszeretőnek. Végül az a lélekrész, amellyel tanulunk, teljes erejével mindig arra törekszik, hogy megismerje az igazságot, s ezért tudományszeretőnek és bölcsességszeretőnek is hívhatnánk. Mindezek alapján háromféle ember van: a bölcsességszerető, a győzelemszerető és a nyereségszerető. Mindhárom embertípus a saját életformáját tartja a legjobbnak. De kinek van itt igaza? Szókratész szerint a bölcsességszeretőnek. Ráadásul egy mítosz szerint a bölcsességszerető jár legjobban a halál után is: Ér látomása szerint a halál után az emberi lelkekre ezer éves bolyongás vár, amelyet aszerint töltenek szenvedésben vagy boldog élmények közepette, hogy igazságosak voltak-e életükben.

3. A jó élet eszméje Arisztotelész etikájában Arisztotelész a maga etikáját minden területen kibontakoztatta: írt individuális etikát (Eudémoszi etika, Nagy etika, Nikomakhoszi etika). Írt politikai filozófiát (Politika), s bár nem írt külön foglalkozási etikát, de nagyon sokat példálózott foglalkozásokkal, hivatásokkal a felsorolt etikai műveiben.

JOGI ETIKA TANKÖNYV JEGYZET

Igen fogékony volt a tapasztalatra. A tényekből és Platón tanításaiból indult ki. Megállapítja például, hogy nagyjából három vagy négy jellegzetes életforma van, és ezek az életformák a jó és boldog élet különböző felfogásán nyugszanak. Azok, akik a gyönyört tekintik a legfőbb jónak, az élvezethajhászó életformát kedveli; ez a nagy tömeg és a durva lelkületű emberek felfogása és életformája. Mások kitüntetéseket, az elismerést keresik, ők a közügyekkel foglalkozó életforma követői. A harmadik az elmélkedő életforma, amely az okosságot, a bölcsesség keresését tekinti a legfőbb jónak. Főként a filozófusok, s közelebbről Platón és követői tartoznak e körbe. Beszél végül a pénzszerző életformáról, melynek követői a gazdagságot, a pénz megszerzését és birtoklását tartják a legfőbb jónak. Arisztotelész szerint mindezek a felfogások megragadnak valami fontosat a jó fogalmából, egyikük sem jár tehát egészen téves úton, de egyik sem tekinthető a jó igazán helyes felfogásának. A legkevésbé helyes szerinte a pénzszerző életforma. A többi életforma legalább mind olyan célokban jelöli meg a jót, amelyet önmagáért keresünk és szeretünk. Arisztotelész szerint az életben a legfőbb jó a boldogság, mert ezt mindig önmagáért keressük. Önmagáért keressük persze a gyönyört, az észt, és a kitüntetést is de keressük őket a boldogságért is, mert úgy érezzük, általuk leszünk boldogok. A boldogság tehát kizárólag öncél és önérték, míg a többi jó, ha önérték is, egyúttal eleme vagy eszköze is egy nagyobb jónak, a boldogságnak. A boldogság azonban tökéletes és önmagában elégséges valami, amely minden cselekvésnek a végcélja. A fenti megfontolások fényében a jó élet a boldog élet. Mi a boldogság lényege? Az élet értékeit és javait csak azok nyerik el, akik cselekszenek. Boldogságot tehát csak tevékeny élet eredményezet. A jó élet, mint boldog élet ezért egyben tevékeny élet is. Mi lehet azonban közelebbről az ember munkája, miféle tevékenységben állhat ez? Az egyetlen lehetőség az eszes lélekrész élete, tevékenysége. Továbbá igazán boldoggá nem tehet egyetlen nap vagy egy rövidke idő. A jó élet, mint boldog élet ezek után úgy jellemezhető, mint tevékeny és értelmes élet, s egyben erényes élet is. Mindenkinek az válik gyönyörűségére, amit kedvel, ezét nem is lehet erényes ember az, aki nem örül, ha erényes cselekedetet hajt végre. Mindazonáltal rendszerint a gyönyörűség miatt cselkekszünk rosszat, s a kellemetlen érzés miatt húzódozunk az erkölcsös tettektől. Ezért, miként Platón mondja, szükséges, hogy már gyermekkorunktól kezdve bizonyos irányításban legyen részünk, azazhogy annak örüljünk, és azon bánkódjunk, amin kell: a helyes nevelés éppen ebben áll. Az erény végső soron a középhatár két rossz között, melyek közül az egyik túlzás, a másik hiányosság. (pl. a félelem és a biztonság tekintetében a bátorság alkotja a középhatárt, a túlzás a vakmerőség, a hiány pedig a gyávaság.) Az erény tehát általában a közép, de abból a szempontból nézve, hogy mi a jó és a helyes, az erény a legfelső csúcs. Persze nem mindenre vonatkozik a középhatár fogalma. Vannak olyan cselekvések és érzelmek, amelyek már eleve rosszak. Ilyen például az irigység, a káröröm, a szemérmetlenség, a paráznaság, a tolvajlás és az emberölés. Ezek már magukban véve is rosszak, nem csak túlzásaik vagy hiányosságaik. A legfőbb erény az igazságosság, mely mintegy magában foglalja az összes többi erényt is. Igazságos pedig – első közelítésben az, ami törvényes és egyenlő, igazságtalan pedig az, ami törvényellenes és egyenlőtlen. Az igazságosság, mint törvényesség tágabb fogalom az egyenlőség értelmében felfogott igazságosságnál. Az előbbivel függ össze az ún. osztó igazságosság, az utóbbival a kiigazító vagy kiegyenlítő igazságosság. Az osztó igazságosság, mely a közös javak tekintetében érvényesül, nem feltétlenül egyenlően oszt, de mindig arányosan. A kiigazító vagy kiegyenlítő igazságosság viszont, mely az egyes emberek közt felmerülő jogügyletekben érvényesül, az egyenlőség mércéjével mér, legyen szó akár az akaratunktól függő jogügyletekről (pl. adásvétel, kölcsön, kezesség, haszonélvezet, bérlet), akár az akaratunk ellenére keletkező ügyletekről (pl. lopás, házasságtörés, hamis tanúzás). Ez utóbbi körben a bíró a kár és a haszon közötti közepet keresi és a büntetés kiszabásakor megpróbálja elvenni a haszonból azt, amit a másik fél elszenvedett. Mindaz, amit eddig végiggondoltunk, azonban kevés a jó és boldog élethez. Szükségünk van még némi szerencsére is. Lehetetlen ugyanis szép tetteket végrehajtani, ha az embernek nincsenek meg hozzá az eszközei. A szerencsejavak közé tartoznak: az egészség, a testi szépség, az előkelő JOGI ETIKA TANKÖNYV JEGYZET

származás, a gyermekáldás, a jó barátok, nem utolsó sorban az anyagi javak. Aki híjával van egyiknek vagy másiknak, lehet még boldog, de nem lehet része a teljes boldogságban. A szerencsejavak azonban nem mindig hoznak szerencsét: vannak például, akikre a gazdagságuk hozza a bajt. Ezt úgy kerülhetjük el, ha erényesen, helyesen viszonyulunk e javainkhoz. Platónhoz hasonlóan Arisztotelész hatása is igen jelentős a későbbiekben. A szerencsejavak híres elmélete pl. az individuális etikákon túl kisugárzik a társadalometikára, a jog és állambölcseletekre, a politikafilozófiákra is. A szerencsejavakra jellemző a mondás, a szerencse vak: az esetek nagy részében nem oda szegődik, ahová kellene, azaz igazságtalan. Ezért a nyugati ember ellenállhatatlan kísértést érez, hogy valamiképpen korrigálja a szerencsét, tehát újraossza a szerencsejavakat, s igazságosabbá tegye megoszlásukat az emberek között. Az újraelosztás szükségességét, igazságosságát az emberek általában nem kérdőjelezik meg, az újraelosztás módjairól és mértékéről azonban annál többet vitáznak. Ismeretesek az újraelosztásnak olyan módjai is, amelyekkel kapcsolatban ritkán merül fel nézetkülönbség. Régi és nagy hagyományai vannak az adományozásnak és a jótékonykodás egyéb formáinak, valamint az egyházak karitatív tevékenységének. Ezek rendszerint erkölcsi helyesléssel találkoznak. Korántsem mondható ez el a politikai erőre támaszkodó újraelosztás különféle módszereiről. Ezek közé tartozik pl. a szegénypolitika, a szociális gondoskodás, bizonyos pontokon az oktatáspolitika, az egészségügy, a foglalkoztatáspolitika, stb. Ezekről és ezek mértékéről már gyakorta alakulnak ki viták. Még jobban megosztják a társadalmakat a nagy társadalom-átalakító kísérletek. Az elfogadottság különbsége abban áll, hogy a magánjellegű újraelosztás önkéntes, az állami-politikai jellegű ezzel szemben kényszerű, erőszakos. A kényszer jelleg igen erős a szocialista-kommunista berendezkedés során. Az állami újraelosztás tradicionális, bevált és az előbb említettnél összehasonlíthatatlanul szolidabb eszköze az adóztatás. A mondottak alapján nyilvánvaló, hogy a jó élet, illetve a helyes magatartás és a jó kormányzat, illetőleg a helyes kormányzás perspektívájából egyaránt fontosak a szerencsejavak; tehát a szerencsejavak összekötik az individuális etikát és a társadalometikát.

4. Aquinói Szent Tamás a négy törvényről Az első törvényt, melyet természettörvénynek nevezünk, Isten oltotta belénk. Ez a törvény az értelem fénye, melynek segítségével felismerjük a jót, s a rosszat, s felismerjük, hogy mit kell tennünk, és mit kell kerülnünk. Az ördög azonban beleplántált egy másik törvényt is az emberbe, nevezetesen az érzéki vágy törvényét. Szükség volt ennélfogva, hogy az ember visszavezettessék a jóra, szükség volt tehát a Szentírás törvényére. A Szentírás, illetőleg Mózes törvénye a félelem révén vonja el az embert a rossztól és vezeti a jóra. Ez a mód azonban elégtelen, mivel visszafogja ugyan a kezet, de nem fogja vissza a lelket. Ezért adatott – a jóra való vezetésnek más módjaként – Krisztus törvénye, az evangéliumi törvény, a szeretet törvénye. A szeretet révén ugyanis az ember azzá lesz, amit vagy akit szeret, s ha istent szereti, istenivé lesz; ennélfogva bensőjéből tesz eleget az isteni parancsoknak, megoltalmaztatik a bajtól és elnyeri a bűnök bocsánatát. Jóllehet a szeretet isteni ajándék, birtoklásához mégis szükséges a felkészültség a mi részünkről.

JOGI ETIKA TANKÖNYV JEGYZET

Jogi etika, jogászi etika

1. Globalizáció és nemzeti kultúrák – a szereplők erkölcsi felelőssége Ez a tanulmány egy viszonylag kevéssé ismert kultúra-elméletet alkalmaz a közelmúlt és a jelen magyarországi változásaira. Az elmélet kidolgozója Hans Gullestrup dán professzor, aki a kultúra fogalmát négy dimenzióban írja le. A négy dimenzió közül az első három tartozik szorosan a kultúra fogalmához, a negyedik már inkább a kulturális változások megítéléséhez, értékeléséhez nyújt elméleti kiindulópontokat. A szerző az elméletét eredetileg a harmadik világ országaiban zajló társadalmi változások megítéléséhez szánta elméleti fogódzónak, az eredmény azonban saját álláspontja szerint is általánosabb érvényűnek tűnik. Szerzőnk szerint a kultúra az életszemlélet, az értékek, a normák és a tényleges cselekvés együttese, valamint az ezekből folyó materiális és immateriális termelés, egy olyan együttes, amelyet az ember a megelőző generációktól örököl, és amelyet megpróbál – akár módosítva is – továbbadni a következő generációnak, s amely így vagy úgy, különbözik más kultúráktól. Horizontális dimenzió

technológia, gazdasági, társadalmi, politikai intézmények, a nyelv és a kommunikáció intézményei, a reprodukció, a szocializáció, az oktatás és az egészségügy intézményei, a közös identitás, az ideológia, s végül a vallás intézménye

a közvetlenül megtapasztalható szimptómák szintje a struktúrák szintje az uralkodó szokások és normák szintje

a részlegesen legitimáló értékek szintje az általánosan elfogadott legmagasabb értékek szintje az alapvető életfilozófia szintje

változást gerjesztő és változást meghatározó tényezők

A társadalmi változásokkal és következményeik értékelésével kapcsolatos mindig valamilyen értékre, életfilozófiára épül Külföldi ország kultúrájához: (KULTURÁLIS) ETNOCENTRIZMUS

Saját ország kultúrájához: (KULTURÁLIS) RELATIVIZMUS

Vegyes: (KULTURÁLIS) ALTERNATIVIZMUS Melyik legyen az ideálkultúra?

JOGI ETIKA TANKÖNYV JEGYZET

absztrakt és filozófiai dilemma személyes és emocionális d.

Vonatkoztassuk ezt a vázlatosan ismertetett elméletet Magyarországra és speciálisan a 80-as évek végétől napjainkig terjedő időszakra. Széleskörű politikai, szakértői, értelmiségi és társadalmi konszenzus volt és van abban, hogy az országnak Európához, az európai kultúrához, s ezzel együtt az európai és az euro-atlanti szervezetekhez kell közelednie. Ez a konszenzus három fontos tényezőt foglal magában. Először azt, hogy belülről kezdettől fogva erős volt és lényegében egy irányba mutatott a változási szándék. Másodszor, hogy a belső szereplőket alapvetően egy modell-kultúra vezérli. Végül, hogy a belső szereplők változtatási szándéka kiterjed a kultúra minden elemére (horizontális dimenzió), s vertikális dimenzióban sem korlátozódik a manifeszt kultúrára, hanem érinti a magkultúrát is. A változási szándék összefüggött azzal a bizonyos négy évtizeddel, amelyben a magyar társadalom az ország „hivatalos”, szocialista kultúrájának értékeit, normáit és intézményeit részben vagy egészben elutasította, nem azonosult vele. Ez az azonosulási hiány a nyolcvanas években krónikussá vált, elérte az uralkodó elitet is, s a társadalmat szinte teljesen átjárta a gondolat, hogy a „hivatalos” kultúra értékei, normái, intézményei nagyobbrészt álértékek, álnormák, álintézmények, hogy tehát a hivatalos kultúra tulajdonképpen pszeudo-kultúra. Az átalakulási folyamatban kezdettől fogva igen aktív szerepet játszanak a külső szereplők, a politikusok, a különféle nemzetközi szervezetek képviselői, a gazdasági, jogi, politikai, oktatási, modernizációs szakemberek és tanácsadók, a vállalkozók, illetőleg a kisebb és nagyobb vállalatok, cégek munkatársai, a különféle célprogramok és segélyprogramok szervezői és lebonyolítói, stb.. Ami a külső szereplők számát illeti, az a korábban a világtól relatíve elzárt magyar társadalomban szokatlanul magasnak tűnt, különösen a változások első időszakában, amikor az ország kifejezetten „missziós” területnek látszott. A külső aktorok a világ legkülönbözőbb országaiból érkeztek, és nem fogalmaztak meg, illetőleg nem alakítottak ki közös álláspontot. Általában véve elmondható, hogy a külső szereplők kezdettől fogva elfogadják és támogatják a nyugati, illetve az európai kultúrához való magyar közeledés szándékát, illetőleg a magyar törekvésektől függetlenül is ebbe az irányba kívánnák terelni a változásokat. Alapvetően egy modell-kultúra, az európai kultúra értékei és normái jelentik számukra is a mércét, a célt. Másfelől viszont azt látjuk, hogy a külső szereplők a konkrét ügyek igen jelentős részében a saját országuk értékeit, normáit és megoldásait kínálják. ennyiben tehát kulturális pozíciójukat etnocentrizmus jellemzi. (Ez természetesen nem értékítélet, hanem egyszerű ténymegállapítás.) Az esetek jelentős részében a külső kulturális szereplők egyszerűen nem is tudják meghatározni a nyugati vagy az európai értékeket és normákat, illetőleg megjelölni az európai megoldásokat, ezért (is) ajánlják saját kultúrájuk értékeinek, normáinak, intézményeinek és megoldásainak átvételét. Úgy tűnik, valamiképp létezik ugyan a Nyugat kultúrája, s az európai kultúra, de ennek értékei, normái, intézményei és megoldásai általában nem azonosak az euro-atlanti térség egyes országainak értékeivel, normáival, intézményeivel és megoldásaival sem. Az Európai Unió normái A rendeletek kötelező érvényű normák, míg az irányelvek olyan célokat, elveket és irányvonalakat határoznak meg, amelyek ugyan éppúgy kötelező jellegűek, mint a regulációk, de végrehajtásuk konkrét módozatait az egyes tagállamok maguk határozzák meg. Emellett az integráció bizonyos területekre nem, vagy csak igen korlátozottan terjed ki, s e területeken ma már kifejezetten tilos a jogharmonizáció, a tagállamok törvényeinek és rendeleteinek összehangolása. E területeken – mindenek előtt a kultúráról és az oktatásról van szó – tehát a tagállamok sajátosságainak megőrzése, s a vonatkozó hatáskörök tagállami kézben tartása kifejezett cél is.

JOGI ETIKA TANKÖNYV JEGYZET

Az Emberi Jogok Európai Egyezménye például – mely felfogható az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának regionális konkretizációjaként is –, a vallással kapcsolatos jogok kérdésében meglehetős egyértelműséggel jelöli meg a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságát. Van tehát egy univerzális norma, ami azonban távolról sem jelenti azt, hogy az egyes tagállamok egyformán szabályoznák e kérdéseket. Ismeretes, hogy egyes európai országokban rendes iskolai tantárgy a vallástan, míg másutt az iskolában egyházi személy még fakultatív formában sem oktathatja; vagy hogy egyes országokban szétválasztották az államot és az egyházakat, más országoknak ugyanakkor ma is van hivatalos egyházuk vagy államegyházuk. Még képlékenyebb a helyzet, ha a kisebbségi kérdésben elfogadott dokumentumokat, pl. a Nemzeti Kisebbségek Védelmének Keretegyezményét (Európa Tanács) elemezzük, s hasonlítjuk össze a valósággal. Nem találunk olyan megfogható, letisztult zsinórmértéket, mint amilyen a vallással kapcsolatosan van. Leszűrhetünk ugyan néhány érdekes elméleti tanulságot, azonban semmiképpen sem mérhető össze a kikristályosodott eszménnyel, amely a vallással kapcsolatos jogok kérdésében valóban iránymutató mércének számít. Nem találunk benne kellően letisztult „európai normát” sem. Nem csoda, ha az egyes nyugati, illetve európai jogrendszerek között igen markáns különbségek mutatkoznak a kisebbségi nyelvi jogok, s általában is a kisebbségi jogok, a különleges státuszok valamint a kisebbségi autonómiák elismerésének kérdésében. Visszatérve a magyarországi változásokhoz, az alaphelyzetet, a belső és külső szereplők kulturális pozíciója szempontjából vett alaphelyzetet abban lehet összegezni, hogy miközben a belső szereplők elsősorban egy modell-kultúra, nevezetesen az európai kultúra újbóli meghonosítására, illetve megerősítésére törekszenek, a külső szereplők igen jelentős részben az egyes euro-atlanti országok kultúrájának, pontosabban e kultúrák bizonyos elemeinek átvételét szorgalmazzák vagy segítik elő. Mindebből az következik, hogy vannak bizonyos illeszkedési zavarok, melyek voltaképpen elkerülhetetlenek. S e zavarokkal kapcsolatosan felmerül két probléma. Az egyik a fordított etnocentrizmusnak nevezett jól ismert jelenség, melynek lényege egy beállítottság, mi szerint minden jó, ami nem hazai. S hogy a feltétlenül szükséges mértéket nálunk a fordított etnocentrizmus valóban meghaladja, azt több oldalról is meg lehet világítani. Ez a jelenség, ebben a mértékben legalábbis, kivételesnek tekinthető, más országok hasonló kulturális átrendeződésének folyamatában enyhén szólva nem látszik tipikusnak. A jelenségnek persze van előnye is, hátránya is. Előnyének látszik, hogy a lehető legtávolabb áll e beállítottságtól a másik kultúra lebecsülése, s hogy a saját kultúrával szemben fokozott követelményeket támaszt. Bizonyosan hátránya viszont, hogy eltávolodik az igazságtól, a realitásoktól, hogy valamilyen mértékben hamis, torz, a valóságosnál kedvezőtlenebb kulturális önkép kialakulásához vezet. A másik probléma, amelyet a külső és a belső szereplők kulturális pozíciójának illeszkedésével kapcsolatban kiemelnék, abból adódik, hogy az európai kultúra olyan modell-kultúra, melynek értékei, normái, intézményei és megoldásai az e kultúrához tartozó országokban komoly eltéréseket mutatnak. Létezik egy bizonyos mozgástér. Az ilyen partikularitások részint adottságok, részint azonban meghatározandó, kimunkálandó normák, intézmények. Ez utóbbiak meghatározása pedig óhatatlanul felmerül azokban az országokban is, amelyek közeledni kívánnak e modell-kultúrához, s minél közelebb kerülnek, annál fontosabbá vállnak e sajátosságok, és annál sürgetőbbé lesz azok meghatározása. Ez a feladat valószínűleg sehol sem egyszerű, és Magyarországon sem látszik annak. A nemzettel kapcsolatos kérdésekben Magyarországon szinte mindig viták támadnak, még az európai kultúrához való közeledéstől független ügyekben is: nemzeti ünnepek, hagyományok, múlt, stb.. A magyarországi helyzetet azonban az teszi igazán bonyolulttá, hogy míg a nyugati országokban, s más ex-szocialista országokban rendszerint ténynek, adottságnak tekintik a nemzethez tartozást, addig a legkarakteresebbnek, leginkább definitívnek tekinthető magyarországi nemzetfelfogás ettől egy pontban, a nemzethez tartozás kritériumának meghatározásában élesen különbözik. E magyarországi felfogás sajátossága ugyanis az, hogy a nemzethez tartozást nem adottságnak, hanem választás és vállalás kérdésének tartja. „Magyar az, aki annak vallja magát” – így az ismert mondat, melyet újabban akként is fogalmaznak, hogy „Magyar az, aki érdekei ellenére is magyarnak vallja magát”. JOGI ETIKA TANKÖNYV JEGYZET

Mindezek eredményeként előáll egy meglehetősen furcsa helyzet. Egyfelől ugyanis kétségtelen, hogy a szóban forgó magyarországi nemzetfelfogás liberális felfogássá válik azzal, hogy a nemzethez tartozást nem adottságnak, nem ténynek, hanem egyéni választás kérdésének tekinti. Másfelől viszont azt látjuk, hogy ennek a felfogásnak a hívei, képviselői többségükben nem a liberális, hanem a konzervatív vagy a népi gondolkodók közé tartoznak. Ennyiben tehát a konzervatív és a népi gondolkodók mintegy elfoglalják, átveszik a liberális pozíciót, anélkül, hogy ez akár bennük, akár a liberálisokban tudatosulna. A szóban forgó magyarországi nemzetfelfogás mindezek mellett nemzetközi összehasonlításban is különlegesnek számít. Először is, ez a felfogás, ahogy már láttuk, a nemzethez tartozás kérdésében erősen eltér az európai „normától”. Nem kevésbé figyelemre méltó, másodszor, hogy a nemzethez tartozás kritériumát tekintve a liberális filozófiában, még a legmodernebb liberális elméletek között sem igen találni hasonlóan liberális gondolkodást. Nyilvánvaló, hogy egy ország sikerét nagymértékben befolyásolja, hogy gazdasági, politikai, oktatási, kulturális szereplői miként állják meg a helyüket az egyre intenzívebb nemzetközi érintkezés különféle pontjain. A feladat nem kevesebb, mint a jól felfogott hazai érdekek és célok érvényre juttatása a külső, illetve partner aktorok érdekeinek és céljainak figyelembe vételével. A belső és külső érdekeknek, törekvéseknek, céloknak ez a harmonizálása úgyszólván művészet. Szakmai felkészültség, hozzáértés, képzelőerő, erkölcsi tartás és bizonyos gyakorlatiasság, rugalmasság nélkül elérhetetlen. Lényegében ezekkel az erényekkel kell vagy kellene rendelkezniük a legkülönbözőbb foglalkozásokat, szakmákat űző, hivatásokat gyakorló szakembereknek, kiemelten az állami bürokrácia, az államigazgatás, az igazságszolgáltatás és az oktatás köztisztviselőinek, illetőleg közalkalmazottainak.

2. A jog betűje, a jog szelleme és a jó erkölcsök – erkölcs az üzleti életben Manapság gyakorta halljuk, hogy elüzletiesedik a világ, s vonatkozik ez a jogi szakterületre is. De milyen is közelebbről ez a bizonyos üzleti szellem/gondolkodásmód erkölcsi szempontból? A következőkben egy ma már klasszikusnak számító tanulmány segítségével igyekszünk megragadni az üzleti élet jellegzetes felfogását és erkölcsi-etikai jellemzőit. A szóban forgó tanulmány – a könnyebb érthetőség kedvéért – a pókerhez hasonlítja az üzleti életet. Az írás szerzője, Albert Z. Carr ismeretlen, a cikk föltehetőleg álnéven jelent meg – talán nem is egészen ok nélkül. A benne kifejtett álláspont ugyanis kifejezetten megdöbbentette a tekintélyes folyóirat olvasóinak jelentős részét. Volt olyan vélemény, mely szerint a cikket nem is lehetett volna publikálni. Akadtak persze támogatói is Carr elméletének, s az általuk megfogalmazott észrevételek sem kevésbé tanulságosak. Nézzük meg először, mi a lényege ennek a nagy vihart kavaró felfogásnak. A pókernek természetesen vannak szabályai, normái, van egy bizonyos etikája. Ez az etika azonban – fejtegeti Carr – igen különbözik a civilizált emberi kapcsolatok etikai eszményeitől. A póker pl. bizalmatlanságot igényel a társakkal szemben, figyelmen kívül hagyja a barátságot, nem tiltja, sőt megkívánja a blöffölést. Valahogy így van ez Carr szerint az üzleti életben is: általában itt is takarékosan bánnak az igazsággal, s a helyzet úgy hozza, keményen blöffölnek. Magánemberként persze a legtöbb üzletember nem közömbös az erkölcs iránt, hivatalában viszont játékossá válik, akit más eszmények vezérelnek. A játszmát a legkisebb tétektől és beosztásoktól kezdve a legnagyobb tétekig és beosztásokig játsszák. Lássunk néhány példát: 58 éves férfi elveszti állását, s az önéletrajzában fiatalabbnak tünteti fel magát. Vagy a vállalat vezérigazgatója egy támadást így kommentál: nem sértettük meg a törvényt. Ha az üzletemberek egyszer csak úgy hirtelen, minden átmenet nélkül elkezdenének engedelmeskedni a keresztény etikának, nos az a történelem legnagyobb gazdasági felfordulását idézné elő.

JOGI ETIKA TANKÖNYV JEGYZET

Fontos eleme Carr felfogásának, hogy az üzleti élet alapvető játékszabályait a törvény állapítja meg. Ennek következtében mindaddig, amíg egy vállalat nem sérti meg e szabályokat, jogában áll stratégiáját kizárólag a profitjára tekintettel meghatározni. Bölcs üzletember persze nem megy el addig a pontig, ahol már túlságosan is súlyos az ellentét az alkalmazottakkal, a versenytársakkal, az üzletfelekkel, a kormánnyal vagy a szélesebb társadalommal. Mindenesetre ezen a területen a döntések végső soron stratégiai és nem etikai döntések. Az üzleti etika mai hívei és művelői egyetértenek, hogy Carr felfogása elfogadhatatlan, hogy nem nyugodhatnak bele az üzleti etika és a magánélet (valamint a közélet) normáinak szembeállásába. Az üzleti etika művelőinek többsége talán elfogadja, hogy az üzleti élet erkölcsei eltérnek a mindennapi élet erkölcsi eszményétől, azzal a gondolattal azonban már nem hajlandóak megbékélni, hogy ez így is van rendjén. Ami Carr nézetét illeti, az ellene irányuló kritika egyik iránya az egyén szerepeiből indul ki, s azt kifogásolja, hogy Carr minden különösebb magyarázat nélkül elsőbbséget tulajdonít az üzleti szerepnek az egyén minden más szerepével szemben. Ahogy én látom, a póker-analógia gyengéje a következőben áll: Tény, hogy a modern jogrendszerek nem írják elő kötelező érvénnyel az igazmondást (illetve nem tiltják a félrevezetést). Ebből kétségkívül levonható az a következtetés, hogy az üzleti életben a blöffölés jogilag megengedett. Véleményem szerint azonban éppígy levonható belőle az a következtetés is, hogy a blöffölés a magánéletben is jogilag megengedett. Carr szerint mármost nagyon is rendjén való a blöffölés erkölcsi helytelenítése a magánéletben, elhibázott dolog azonban, ha a blöffölés az üzleti életben esik meg. A fentiek szerint azonban ez – úgy gondolom – korántsem magától értetődő. A póker-analógia szerint az üzleti élet olyan mint a póker, a magánélet viszont nem olyan mint a póker. Ez utóbbi premissza azonban kifejtetlen, igazolatlan marad. Nem vitás, hogy mind a póker, mind az üzleti élet szabályai megengedik a blöffölést. Ez a megengedés azonban a póker esetében kifejezett, az üzleti élet esetében viszont csupán hallgatólagos. Az üzleti életben a blöffölésre nincs szabály, a pókerben viszont van. Még kiélezettebb ez a különbség akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a jog ugyan általánosan sem nem írja elő, sem nem tiltja a blöffölést, bizonyos esetekben mégis eltér e főszabálytól. Az eltérés iránya pedig teljesen egyértelmű ezekben az esetekben: az igazmondás előírásában vagy a félrevezetés tilalmában áll. Blöffölési tilalmakat a jog egészén belül az üzleti életre vonatkozó jogszabályokban is találunk. A modern jogrendszerek pl. rendszerint tiltják a fogyasztó megtévesztésének bizonyos formáit. Így van ez a magyar jogban is, mely a fogyasztó megtévesztésének egyes eseteit bűncselekménynek minősíti. „Aki az áru kelendőségének fokozása érdekében nagy nyilvánosság előtt az áru lényeges tulajdonsága tekintetében valótlan tényt, vagy valós tény megtévesztésére alkalmas tájékoztatást ad, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.” (Btk. 296/A§/1/bekezdés.)

3. Hűség, lojalitás Az életben különféle kapcsolatok fűznek bennünket másokhoz. E kapcsolatok közül egyesek akaratunktól függetlenül jönnek létre, mások tőlünk (is) függnek. Nem mi választjuk meg a szüleinket (bár egyes filozófiák szerint de), viszont rajtunk (is) múlik, hogy ki lesz a házastársunk. Más szempontból vannak fontosabb és kevésbé fontos, tartósabb és alkalmi jellegű kapcsolataink; vannak aztán olyanok, amelyekben alá- vagy fölérendeltjei vagyunk másoknak, s olyanok, amelyekben egyenrangúak vagyunk másokkal; a kapcsolatok lehetnek továbbá baráti, együttműködő, embertársi, versengő, ellenséges stb. jellegűek. Kapcsolataink nem korlátozódnak személyekre vagy csoportokra: kötelékek fűznek bennünket tájakhoz, tárgyakhoz, kultúrához, hazához, eszmékhez stb. is.

JOGI ETIKA TANKÖNYV JEGYZET

Azok az erkölcsi minták, normák, értékek és erények, amelyek kapcsolatainkat szabályozzák, függnek a kapcsolatok jellegétől. Vannak olyan minták, normák, értékek és erények, amelyek eredendően egy meghatározott csoporthoz tartoznak, s tágabb érvényességük voltaképpen úgy keletkezik, hogy alkalmazzák őket az alapul fekvő kapcsolatokhoz hasonló, analóg viszonylatokra. Más minták stb. nem kötődnek eredendően egy meghatározott kapcsolathoz, következésképpen érvényességük eleve szélesebb körű, esetenként csaknem minden kapcsolatra kiterjeszkedik, ugyanakkor jelentésük, iránymutatásuk függ annak a kapcsolatnak a jellegétől, amelyre aktuálisan vonatkoztatják őket. Az előbbi normacsoportba tartozik például a szülőnek az a természetes joga és kötelessége, hogy óvja, gondozza, nevelje gyermekét; a gyermeknek pedig természetes joga és kötelessége, hogy szüleit tisztelve, s útmutatásaik szem előtt tartásával, mindazonáltal önállósága, önmeghatározása fokozatos növekedése közepette élje meg gyermekéveit és sajátítsa el azokat az ismereteket, amelyek a társadalomban való eligazodáshoz szükségesek. A szülő és a gyermek jogai és kötelességei megfogalmazhatók részletesebben és másképp is, a normatív tartalom lényege azonban változatlan marad. E normatív tartalom bizonyos határok között alkalmazható ugyanakkor más hasonló viszonylatokra, például a gyám és a gyermek, a tanár és a tanítvány stb. viszonyára is. A minták, normák, értékek és erények második csoportjába tartozik pl. az igazságosság eszméje és erénye, melynek normatív tartalma szinte valamennyi emberi kapcsolatra kiterjed, ugyanakkor e tartalom függ annak a kapcsolatnak a jelentőségétől. Pl. a szülőt nagyobb felelősség terheli saját gyermeke, mint más gyermeke irányában. Kötelesek vagyunk tehát mindezen viszonylatokban igazságosan viselkedni, megadni mindenkinek a magáét, az azonos mérce alkalmazása mégis más és más eredményhez vezet a kapcsolatok eltérő jellege miatt. Egyes esetekben olyan tipikus és markáns jegyei vannak az igazságosság alkalmazásának, hogy külön nevesítik is őket. Arisztotelész pl. osztó igazságosságnak nevezte az igazságosságnak azt az alkalmazását, amikor a felosztható közjavakról dönt a kormányzat, s kiegyenlítő igazságosságnak azt, amikor egy bíró hoz ítéletet az eléje kerülő ügyben. A hűség, a lojalitás fogalma, természete és forrásai A hűség vagy a lojalitás az igazságossághoz hasonlóan az erkölcsi minták második csoportjába tartozik, tehát nem egy meghatározott kapcsolatból fakad, hanem eleve számos emberi kapcsolatra terjed ki. A hűség, a lojalitás normatív tartalma persze – hasonlóan az igazságosság normatív tartalmához – változik kapcsolataink jellege szerint, más és más színt, konkrét jelentést kap. A hűség, a lojalitás nem tetszésünk függvénye, hanem erkölcsi kötelesség, az igazságosság parancsa. Bizonyos viszonylatok sorsszerűek. E viszonylatainkban, kapcsolatainkban ezért a hűség, a lojalitás kötelessége is inkább sorsszerű, semmint a kapcsolatok megválasztásának folyománya. Mindazonáltal e sorszerű kötelességeink sem függetlenek tőlünk: a mi dolgunk hogy felismerjük és teljesítsük őket. Más kapcsolataink úgyszintén jelentős fokban sorsszerűek, de inkább a bensőnk, hajlamaink függvényei. Ilyen kapcsolat a szerelem, a barátság. Ezek ugyan már választott viszonylatok, választásaink azonban nem annyira racionális megfontolásaink, mint inkább vonzalmaink, érzelmeink, hajlamaink függvényei. Ergo amilyen mértékben sorszerűek a kapcsolataink, valószínűleg oly mértékben sorsszerű a hozzájuk tartozó hűség erkölcsi kötelme is. Vannak végül olyan kapcsolatok, melyek létrejöttében a kapcsolat döntő tényezője a megfontolt mérlegelésből, szabad akaratunkból fakad. E csoportba sorolhatók az ún. szerződéses kapcsolatok is. A szerződések részeként kötelezettséget vállalunk, hogy semmi olyat nem teszünk, ami ellentétes vagy összeegyeztethetetlen vele; vállaljuk tehát a szerződés tisztességes megtartását, a hozzá való hűséget. Nem véletlen, hogy a jog ismeri a szerződések jóhiszemű, tisztességes megtartásának kötelességét, s hogy ezt a szerződési hűség elvének nevezi. Ez a pacta sunt servanda elvének tartalma.

JOGI ETIKA TANKÖNYV JEGYZET

Legyen bár a sors, a természet rendelése vagy választásunk, ígéretünk folyománya a hűség, e kötelezettség mindig valamilyen összekapcsolódás velejárója. Hűség ott van, ahol valakihez/valamihez tartozunk, s a hűség ennek az összetartozásnak a kifejeződése, identitásunk megnyilvánulása; ragaszkodás valaki/valami máshoz és saját magunkhoz. Mikor ragaszkodunk valamihez (mondjuk a szüleinkhez), tőlünk különböző dologhoz ragaszkodunk ugyan, de olyan dologhoz, ami egyszersmind a sajátunk. A tulajdon e sajátos válfajára olykor a hétköznapi nyelvhasználat is utal: „a tulajdon apja”. Hűség a hivatáshoz, a munkahelyi szervezethez és a munkahelyi vezetőkhöz A szerződési hűség sajátos és igen fontos esetei a hivatásunk iránti, a munkahelyünk és vezetői iránti hűség. Ezek a kötelességeink szorosan összefüggnek, erősítik egymást, de olykor össze is ütközhetnek. A hivatásunk iránti hűség kötelezettsége ott kezdődik, hogy eldöntjük, milyen hivatást választunk. Megszerezzük a gyakorlásához szükséges végzettséget, és teljesítjük valamennyi további feltételt is. A jogászi hivatásoknál ez magában foglalja a bírói, az ügyészi, az ügyvédi, illetőleg a köztisztviselői eskü letételét is. A végzettségünknek megfelelő állást keresünk. Fontos, hogy a pályája elején álló szakember rendelkezzék a megfelelő ismeretekkel, az esetleg előírt gyakorlattal, s legyen elhivatott a pálya iránt. Tovább érleli a hivatástudatot a hivatás gyakorlása, az évek múlása, a számos nehézség. A hivatás iránti hűség ilyenformán maga is változik, finomodik, s ez a folyamat a szakember egész pályáját végigkíséri. A szakemberek általában nem egy szál magukban, hanem valamilyen szervezetben gyakorolják hivatásukat. Alkalmazottá szerződéssel válnak, s természetszerűleg e szerződés is elkötelezi őket. Szerződési hűségük magában foglalja a munkahely iránti lojalitás kötelmét is. A munkahelyek hierarchikusan épülnek fel, s a szervezetek rendeltetése, ill. a bennük dolgozó szakemberek hivatása nagymértékben kihat a szervezeti hierarchiára. Pl. a bírónak függetlennek kell lennie, s ezt a szervezeti hierarchiának elő kell segítenie. Bármilyen legyen is azonban egy munkahely felépítése, a beosztottat hivatása és munkaszerződése arra kötelezi, hogy tartsa tiszteletben feljebbvalója jogszerű döntéseit. A munkahelyünk iránti és a vezetőink iránti szerződéses hűség kívánalmai szorosan összefüggnek, de olykor össze is ütközhetnek, s az egymással szembe kerülő követelmények erkölcsi dilemma elé állíthatnak bennünket. Bárhogy döntsünk, a három irányba fennálló lojalitás-igénynek egyszerre nem tehetünk eleget. Korábban, a „létező szocializmus” idején a jogászok, de más hivatások folytatói is gyakran kerültek szembe ilyen dilemmával: mást diktáltak hivatásuk, s megint mást munkahelyük vagy vezetőik. S miután a lojalitást széles körben azonosították a hatalmi, vezetői kívánságok gerinctelen kiszolgálásával, a lojalitás fogalma lejáratódott, súlyosan pejoratív mellékzöngét kapott. A lojalitás fogalma a „létező szocializmus” összeomlása után sem rehabilitálódott, azóta sem vesztette el pejoratív mellékízét. Ezt a labilis, átmeneti helyzetet talán a nem túl távoli jövőben magunk mögött hagyjuk, a hivatások normái megszilárdulnak, s ezzel a hűség, a lojalitás lassan ismét erkölcsi értékké válik, végül pedig helyreáll az egyensúly a hivatás, a munkahely és a munkahelyi vezetők irányi hűség, lojalitás között. Hűtlenség A hűtlenség voltaképpen szakítás a hűséggel, ez a szakítás azonban igen sokféle formát ölthet. A kisebb és különleges alkalmakhoz köthető megingások rendszerint menthetők, ha a hibákat kijavítjuk, s a hűséget ismét megerősítjük. Menthető akkor is, ha bizonyíthatóan a kisebbik rosszként választottuk. S előfordulhat végül az is, hogy lelkiismereti okokból, szándékosan, valamilyen nagyobbnak gondolt jó kedvéért ellenállunk, ill. „kiteregetjük a szennyest”.

JOGI ETIKA TANKÖNYV JEGYZET

Mindazonáltal nem lehet kérdéses, hogy míg a hűség az esetek túlnyomó többségében jó, addig a hűtlenség rossz. A hűtlenséget a jog is gyakorta szankcionálja, a magánjogi szankcióktól kezdve, a büntetőjogi szankciókon át egészen a nemzetközi jogi szankciókig. A hűtlenség tényállása a Büntető Törvénykönyvben 145. § Az a magyar állampolgár, aki állami szolgálatával vagy hivatalos megbízatásával visszaélve külföldi kormánnyal vagy külföldi szervezettel kapcsolatot vesz fel vagy tart fenn, és ezzel a Magyar Köztársaság függetlenségét, területi épségét vagy alkotmányos rendjét veszélyezteti, bűntettet követ el, és két évtől nyolc évig, háború idején öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

4. Vesztegetés, ajándékozás, szórakoztatás A korrupció fogalma és erkölcsi megítélése – definíciós nehézségek A korrupció latin eredetű szó, mely megrontást, megvesztegetést, valamilyen kártételt, rossz útra csábítást jelent. A korrupciót, a vesztegetést, mint erkölcsi szempontból releváns fogalmat nem csak az etika definiálja: definiál a jogalkotó, majd e fogalmat tovább precizírozza a bírói gyakorlat; definiálhat továbbá valamely szakmai szövetség, vállalat is etikai dokumentumának megalkotása során, s e fogalmakat is tovább csiszolhatja az alkalmazás, s mindig definiál végül a közgondolkodás. A felsoroltak közül talán a közgondolkodás súlya a legnagyobb, ezt sem az elmélet, sem a jogalkotó stb. nem hagyhatja figyelmen kívül. Ami a különféle definíciók egybevethetőségét illeti, ha a definíciók hasonlítanak egymáshoz, jó esélye lehet egy fogalomszintetizálási kísérletnek, emellett a hasonlóságok és különbségek mértéke sokat elárulhat az adott társadalomról. Nehezebb a különféle definíciók szintetizálása, ha más és más megközelítésben ragadják meg a jelenséget, ekkor ugyanis a fogalmi jegyek stb. összemérése szinte lehetetlen. Ha valamit definiálunk, meg kell határoznunk pl. a fogalom tartalmát és terjedelmét egyaránt, nem szükségszerű azonban, hogy e két tényezőnek egyforma figyelmet szenteljünk. A magyar Btk. pl. a vesztegetési cselekmények pontos, precíz meghatározására és körültekintő, aprólékos számbavételére koncentrál, tehát mindenek előtt a fogalom terjedelmét igyekszik meghatározni; annak kibontását viszont, hogy miben is áll a fogalom tartalma, jelentős részben átengedi a miniszteri indoklásnak. Az etika, szemben a büntetőjogi kódexszel, elsősorban a fogalom tartalmára, s nem terjedelmére összpontosítja a figyelmet. Az etikát a korrupcióval kapcsolatban mindenek előtt az érdekli, hogy mi ennek a lényege, mi a tartalma, s hogy mi az a sajátos rossz, amiért elfogadhatatlan. A közvélekedés és a vonatkozó felmérések szerint régtől fogva az államapparátusra, a hivatalnoki karra és más állami alkalmazottakra nehezedik a legnagyobb korrupciós nyomás. Ez ma bizonyosan összefügg azzal, hogy az állam rendkívül széles körben hoz a gazdasági és a társadalmi élet szereplőit igen érzékenyen érintő döntéseket. A korrupciós cselekmények ezt a rendkívül kiterjedt döntéshozatali folyamatot támadják meg, kívánják befolyásolni. Természetesen létezik a korrupció a gazdasági és a társadalmi élet szereplőinek egymás közti viszonyában is. A korrupció szempontjából érzékeny pontok meghatározása, föltérképezése a fentiek szerint voltaképpen nem is olyan nehéz. Azok a legveszélyeztetettebb szervezeti egységek, akik valamely meghatározható személyek, csoportok, szervezetek számára fontos döntéseket készítenek elő, hoznak meg, hajtanak végre – vállalatoknál, költségvetési szerveknél, társadalmi szervezeteknél mindig e körbe tartoznak a beszerzéssel és beruházással foglalkozó részlegek. E részlegek/személyek tehát mintegy helyzetüknél, pozíciójuknál fogva, tevékenységük jellegéből adódóan vannak kitéve a korrupció veszélyének.

JOGI ETIKA TANKÖNYV JEGYZET

Előfordul persze, hogy a korrupciós esemény kezdeményezője maga a döntéshozó: ő az, aki felajánlja, hogy a döntésben valamiképp érdekelt fél számára kedvező döntést hoz. Ez elég biztos jele a nagyobb korrupciós fertőzöttségnek. A vesztegetés fogalma A fentiek után világos, hogy a korrupció, a vesztegetés mindig valamilyen döntés alakítására, formálására irányul, s hogy tulajdonképpen nem is egy, hanem két cselekedet, minthogy legalább két szereplője van, s mindkettejük cselekménye szükséges a megvalósulásához. Az egyik szereplő az, akinek valamilyen szempontból a döntés fontos: ő a vesztegető. A másik szereplő az, aki a döntés meghozatalára jogosult: ő a megvesztegetett személy. A jogászi nyelv a vesztegető cselekményét aktív, a megvesztegetett személy cselekményét passzív vesztegetésnek nevezi. Az aktív vesztegető valamilyen előnyt, jutalmat ad vagy ígér a másik félnek vagy reá tekintettel másnak, s cserébe azt várja tőle, hogy az ügyben az általa kívánt módon döntsön, illetőleg járjon el. A megvesztegetett fél a neki vagy a reá tekintettel másnak adott vagy ígért előnyt elfogadja (olykor maga kéri), s cserébe a vesztegető által várt módon dönt, vagy ezt ígéri. A vesztegetés tehát olyan, mint egy üzleti megállapodás. A megállapodás lehet hallgatólagos is, példa erre a rendőr és a gyorshajtásért megállított autós esete: az autós az igazolványába csúsztat egy megfelelő címletű bankjegyet, a rendőr jó utat kíván és továbbengedi. A szerződés azonban mégsem tekinthető minden további nélkül egy üzleti megállapodásnak, mert van egy hibája: a döntéshozatalra jogosult személy nem rendelkezik szabadon a szerződés tárgyával, a döntéshozói magatartással. Azt a magatartását ugyanis, melynek része a kérdéses döntés meghozatala, korábban már elígérte, elkötelezte másnak. Következésképp döntéshozatala során nem járhat el szabadon, mert a megfelelő elvek, normák, elvárások és a felelőssége szerint kell cselekednie, ez a hivatása. A vesztegetési megállapodással nyilvánvalóan megszegi ezt az elkötelezettségét, hűtlenné válik hivatásához, feladatához. Ezt természetesen mind ő, mind az aktív vesztegető tudja, ezért a vesztegetési megállapodást titokban kötik, s ilyenformán megtévesztik a kívülállókat. A fentiek summájaként azt mondhatjuk, hogy a vesztegetés titkos ügylet, melynek értelmében a megvesztegetett döntéshozó látszólag hivatásának, kötelességének, feladatának, a tevékenységére irányadó normáknak, elvárásoknak megfelelően jár el és hoz döntést, valójában azonban a vesztegető által adott vagy ígért előnyért a vesztegető kívánsága szerint cselekszik és dönt. Természetesen ezt a tartalmi jellegű definíciót ki lehetne még bontani, ettől azonban most el kell tekintenünk. Etikai megközelítésből adódóan fontosabb ugyanis számunkra a vesztegetés erkölcsi megítélése: valóban rossz-e a vesztegetés, s ha igen miért, és közelebbről mi az a rossz, az a sajátos rossz, amiért erkölcsileg elfogadhatatlan, megengedhetetlen és elítélendő? A vesztegetés erkölcsi megítélése Ahhoz, hogy vesztegetésről kijelenthessük hogy rossz, először is meg kell keresnünk azokat az erkölcsi normákat, amelyek alapján valóban kijelenthető, hogy erkölcsileg rossz, elfogadhatatlan és elítélendő. Amikor a döntéshozó áruba bocsátja döntéshozói magatartását, valamely ponton vagy pontokon megsérti a tevékenységét, a hivatását közelebbről definiáló elveket, normákat. A normák megsértése azonban vétség, a döntéshozó normaszegése ezért természetszerűleg erkölcsi rosszallást von maga után. A döntéshozó nem akármilyen normaszegést követ el: normaszegése egyszersmind saját korábbi elköteleződésének, ígéretének, vállalásának megszegését is jelenti. S minthogy az ígéret megszegése erkölcsi vétség, a döntéshozó magatartása e tekintetben is erkölcsi rosszallást von maga után. Az ígéret megszegése hűtlenség ígéretünkhöz, és önmagunkhoz. Amikor tehát a döntéshozó megszegi ígéretét, hűtlenné válik hivatásához és önmagához – a hűtlenség vétségébe esik. JOGI ETIKA TANKÖNYV JEGYZET

A kérdéses magatartás áruba bocsátása továbbá ellentmond annak az elvnek, hogy ki-ki csak a magáéval rendelkezhet, s ezért erkölcsi rosszallást von maga után. Az adott szempontból azonban erkölcsi rosszallást von maga után az aktív vesztegető cselekménye is: ugyanis olyasmit vásárol, amiről tudja, hogy nem eladó, s tudja azt is, hogy nem azé, akitől veszi; ez a magatartás pedig kétszeresen ellentmond a jogos szerzés eszméjének. A vesztegetési ügylet részesei tudják, hogy magatartásuk rossz, ezért azt titkolják, s igyekeznek fenntartani a látszatot. Az így jellemezhető magatartás súlyosan sérti az őszinteség erkölcsi eszméjét, s ezért erkölcsileg szintén helytelen, rossz, káros. Ajándékozás és szórakoztatás Az ajándékozás a köznapi életben olyan alkalmi jellegű, önkéntes és ingyenes juttatás, szívesség, mely a szeretet, a tisztelet, a barátság, a jóindulat, vagy a figyelmesség megnyilvánulása, s amellyel az ajándékozó kellemes élményt kíván szerezni a megajándékozottnak. Minthogy pedig az önkéntes és ingyenes, ellenszolgáltatás nélküli juttatás, szívesség, s a vele összekapcsolódó szeretet, tisztelet, barátság, jóindulat, figyelmesség egyaránt a jó körébe tartozik, az ajándékozás erkölcsi szempontból többszörösen is helyes, elismerésre méltó cselekedet. Hasonlóképpen foghatjuk fel és értékelhetjük a köznapi értelemben vett szórakoztatást, például egy italra vagy ebédre szóló alkalmi meghívást is. Az így felfogott köznapi ajándékozás és szórakoztatás hálát, köszönetet, elismerést vált ki, s rendszerint viszonzásra talál: az ajándékozás és a szórakoztatás kölcsönössé válik. Ez megerősíti, elmélyíti a felek kapcsolatát, egymás iránti bizalmát. Előfordul azonban, hogy az ajándékozás, a szórakoztatás összekapcsolódik bizonyos „hátsó szándékokkal”: az ajándékozó azt várja, hogy az ajándékozás elősegíti majd az ajándékozással eredetileg semmilyen összefüggésben nem álló célnak a megvalósulását. Az ajándékozás ilyenkor eszközzé válik, az ajándékozó az ajándékot valamilyen fokban „befektetésnek” tekinti. Az ilyen ajándékozás vagy szórakoztatás erkölcsi megítélése már korántsem olyan kedvező, mint a hátsó szándékoktól mentes, „nemes lelkű” ajándékozásé. Bizonyos fokban már nem az, aminek látszik, mert bár továbbra is ajándékozásnak látszik, bizonyos fokban már üzleti tevékenység. Ezzel az ajándékozó megsérti az őszinteség erkölcsi eszméjét, ezért tevékenysége erkölcsi rosszallást von maga után. A döntéshozó megajándékozása, szórakoztatása Tekintettel arra, hogy az ajándékozás és szórakoztatás rendszerint hálát, köszönetet, elismerést vált ki és viszonzásra késztet, a döntéshozók megajándékozása és szórakoztatása magában hordja – minden hátsó szándék nélkül is – a döntéshozó hivatásához, tevékenységéhez kapcsolódó normák, elvárások sérelmének a veszélyét: azt, hogy a döntéshozó, mintegy az ajándék viszonzásaként részrehajló döntést fog hozni. Ez esetben az ajándékozás már közel áll a vesztegetés fogalmához. A különbség még kisebb, ha az ajándék hátsó szándékkal párosul. S a viszony végül meg is fordulhat: a vesztegetés elkövetői, hogy cselekményeik korrupt jellegét eltitkolják – olykor önmaguk előtt is –, szívesen keltik azt a látszatot, hogy köztük csupán egyszerű ajándékozásról van szó. Az üzleti életben a reklám, a marketing és az ajándékozás, illetőleg szórakoztatás határvonalai gyakran elmosódnak, s ez egyre kevésbé véletlen. Üzletfelek és reménybeli üzletfelek között szokásban van az ajándékozás, amelynek mindig vagy csaknem mindig van valami sajátos, az ajándékozás természetén túlmutató, külön célja is: új üzletfelek megnyerése, az eladások növelése, stb.. A szórakoztatás az egyik leghatékonyabb marketing eszközzé növi ki magát. A kérdés mindezzel kapcsolatban az, hogy hol a határ? Milyen természetű, milyen értékű és milyen gyakoriságú ajándékozást, illetőleg szórakoztatást bír el még a marketing fogalma, hogy hol növi ki, mikor terjeszkedik rajta túl az ajándékozás. Illetőleg mikor, mely ponton válik az üzleti ajándékozás már vesztegetéssé?

JOGI ETIKA TANKÖNYV JEGYZET

Esetenként a jogszabályok is, de vállalati és más etikai kódexek gyakorta tartalmaznak magatartási szabályokat az ajándékozással kapcsolatban: előírják, hogy ajándékot ki kitől, milyen értékhatárig fogadhat el, tiltják a pénzbeli ajándék elfogadását, stb.. Az ajándék elfogadásának teljes tilalma életszerűtlen és kivitelezhetetlen lenne. Az üzletembereknek ugyan alkalmazkodniuk kell az üzleti élet olykor szigorú normáihoz, de személyiségük mégis ugyanaz, mint a magánéletben. Fogékonyak a figyelmességre, értékelik a jóindulatot, elnyerhetik egymás bizalmát, stb.. Mindennek természetes velejárói az apró ajándékok, alkalmanként közös étkezések. Vannak végül olyan, a hivatali és üzleti életben szokásos ajándékozási és szórakoztatási formák, melyek erkölcsileg még elfogadottabbak és joggal. Ilyenek pl. a munkahelyen belüli névnapi köszöntések, évzáró bankettek, stb. Másik tipikus példája a hivatali és üzleti életben elfogadott ajándékozásnak és szórakoztatásnak, amikor különböző szervezetek képviselői ajándékozzák meg egymást ritka találkozásuk alkalmából. Természetesen ezeknek az ajándékozásoknak, szórakoztatásoknak is megvan a rendszerint már kifinomult, elfogadható értéke, formája, gyakorisága. Erkölcsileg tehát akkor kapcsolódik hozzájuk helyeslés, ha e határokon belül maradnak.

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.