Történelem tankönyv 5 osztály nat2020

Pedig utóbbi várostól 140 kilométerre a Gödöllői járás már a legjobban teljesítők között van. Ugyanígy nem választja el egymástól olyan hatalmas földrajzi távolság a szintén csúcskategóriás Balatonfüredi járást a leszakadó Sárbogárditól.

A „hun lobbi” útja az ötödikes törikönyvig: ilyen tanévkezdés még nem volt

A magyar történészek által nem osztott magyarázat került az új Nemzeti alaptanterv (NAT) alapján rohammunkában átdolgozott ötödikes tankönyvekbe a magyar népnév eredetéről. Sokan vitatták a magyar irodalom tantervekben szereplő szerzőket is, pedig Wass Albert és Herczeg Ferenc beemelésénél fontosabb kérdés, hogy egyáltalán értik-e még a diákok a tőlük számon kért nemzeti kánont. Hogyan fogják a múltunkat és az irodalmunkat megtanulni mindössze két választható könyvből az ötödikesek, amikor például a gödöllői és a kunhegyesi járás iskolásainak szövegértését egy világ választja el egymástól? Elolvastuk, majd vezető tanárok segítségével értelmeztük az új tankönyveket.

A Válasz Online szerkesztőségi tulajdonban van, létét „előfizetőinek” köszönheti. Kérjük, csatlakozzon támogatói körünkhöz, cserébe napi tartalomajánlót, klubmeghívót küldünk!
CSATLAKOZOM

A mai becsengetés – nem csak a járvány miatt – alaposan megváltozott iskolák folyosóin visszhangzik majd. Felmenő rendszerben bevezetik ugyanis a Nemzeti Alaptantervet (NAT), illetve az azt iskolatípusokra és évfolyamokra „lebontó” kerettanterveket – hiába tiltakoztak év elején a tanárok a titkolózó előkészítés és a villámgyors életbeléptetés miatt.

A helyzet megértéséhez vissza kell nyúlni 2017-ig, amikor Csépe Valéria pszichológusprofesszor vezetésével egy százfős szakértői csoport kezdett dolgozni a NAT megújításán. Az első, félkész alaptanterv ismeretében azonban 2018 őszén a kormányzat váratlanul beszedte a dolgozatokat és pótvizsgát rendelt el – állítólag a készülő anyag nem volt elég hazafias. A Klebelsberg Központot vezető Hajnal Gabriella, illetve Takaró Mihály irodalomtörténész láthatott neki a tanterv felülvizsgálatának. Utóbbi korábban a szélsőjobboldallal motorozott, a radikális korszakát élő Jobbikhoz állt közel. Többször szerepelt a párt rendezvényein, az akkor még jobbikos Dúró Dóra pedig 2013-ban kijelentette: pártja kormányra kerülése esetén Takaró Mihály és más civilek szellemében teszi majd „valóban nemzetivé” a 2012-ben, már az Orbán-kormány idején elfogadott alaptantervet.

A Jobbik azóta sem kapta kezébe a kormányrudat, de a radikális jobboldal szellemisége Takaró Mihállyal így is bejutott a magyar közoktatás idegközpontjába.

Először a NAT átdolgozásáért lett felelős még 2019 tavaszán, egy ideig ő és szakértői párhuzamosan dolgoztak a Csépe-csapat embereivel, végül utóbbiak távozása után csak Takaróék maradtak.

Az irodalomtörténésznek a Kásler Miklós miniszterrel fenntartott szoros kapcsolata révén a formálisnál jóval nagyobb az informális befolyása. A magyarnarancs.hu szúrta ki februárban, hogy Takaró a honlapján – alighanem véletlenül – megosztotta Google-naptárában a kerettantervek véglegesítéséről szóló hivatalos értekezletet; a tárca titkárságvezetője „miniszteri főtanácsadó úrként” hivatkozott rá. Takaró Mihály évtizedek óta hangoztatja, hogy az oktatásban nem fordítanak elég figyelmet a 20. század második felében ideológiai okokból elhallgatott alkotókra. Még az indokolt vitát is ellehetetlenítette azonban, hogy az állítása szerint a nem jobb- és baloldali irodalomban, hanem minőségben gondolkodó főtanácsadó rendszeresen tett inszinuáló megjegyzéseket a neki ellenszenves írókra. (Szerinte Esterházy Péter kultúraromboló, Spiró Györgynek emberi mivoltát, Kertész Imrének pedig a magyarságát is megkérdőjelezte.)

Ehhez a cikkhez a téma kényessége miatt névtelenséget kérő, oktatási szakértőként is dolgozó történelemtanárral, gimnáziumi magyartanárral, illetve korábbi tankönyvszerzővel is beszélgettünk. Egybehangzóan állították: Takaró befolyása jóval nagyobb annál, mint amit a főtanácsadói vagy a magyar irodalmi kerettanterv véleményezésére felkért szakértői státusz sejtet. (Utóbbit az Emberi Erőforrások Minisztériuma különben először egyszerűen letagadta.) „Takaró Mihálynak a NAT formába öntésétől a kerettantervek felügyeletén át a tankönyveken és az érettségi követelmények kialakításán keresztül a tanárképzés megreformálásáig mindenben döntő szava van” – mondja a Válasz Online-nak a kulissza mögötti folyamatokra rálátó forrásunk.

A január 31-én nyilvánosságra hozott NAT tehát Takaró és emberei szellemi hatását viseli magán. Annak nem minden eleméből lett botrány, a korábbi Csépe-féle szakértői gárdával több tantárgy esetében sikerült az együttműködés.

A mindig is a legkényesebb terepnek számító magyar irodalomnál azonban nem – ott az első NAT-változaton dolgozó korábbi csapat 2019 nyarán testületileg felállt.

Hiába kérte a szivárgó információk alapján megriadt, a legjobb középiskolákat tömörítő Élenjáró Gimnáziumok Igazgatói Grémiuma (többek között a Pannonhalmi Bencés Gimnázium, a Budapesti Fazekas, a veszprémi Lovassy és a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium, valamint az ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Gimnázium vezetői), hogy halasszák 2021 szeptemberére az új NAT bevezetését és legyen érdemi egyeztetés az ügyben, hiába mondta ugyanezt az általában roppant óvatos, állami és önkormányzati fenntartású iskolákban dolgozó pedagógusok köztestülete, a Nemzeti Pedagógus Kar, mindez fabatkát sem ért. Az egyetemekre, szakmai szervezetekre is kiterjedő tiltakozási hullám során az ágazat szereplői közül egyedül a Kárpát-medencei Magyartanárok Kulturális Egyesülete fejezte ki elégedettségét – talán nem függetlenül attól, hogy a szervezet elnökének személyében Takaró Mihályt tisztelhetjük. A Piarista Gimnázium szakmai kritikáját aláírta több mint ezer, egyházi iskolában tanító tanár is – a propaganda pedig rögvest gyurcsányista piaristákat vizionált.

A történészek nagyobb része elveti a kettős honfoglalás elméletét, mert nincs elég támogató adat arról, hogy a Krisztus után 670 körül a Kárpát-medencébe érkező avarok magyarok lettek volna. A tankönyvek erősen polemizáló hangvételűek a finnugor (nyelv)rokonsággal kapcsolatban is: „A vitát, amely döntően a finnugor vagy a török származás kérdése körül zajlik, politikai felhangok is színezték és színezik” – olvasható az egyik kilencedikes kiadványban. A diákok a szövegekből alapvetően azt szűrhetik le, hogy a makacskodó finnugristák a magyar nép finnugor származásához ragaszkodnak – holott rég nem igaz, hogy a nyelvészet szerint egy nyelv eredete egyenlő lenne a nép eredetével.

Jellemző az ötödikes tankönyv egyik, a magyarok származásáról szóló része: „Mit mondanak a tudósok?” – teszi fel a kérdést, majd rögvest válaszol is: „Ősi mondáink szerint a magyarok rokonságban állnak a hunokkal” – a mondák emlegetése eleve kizárja, hogy tudósok véleményéről legyen szó. A hunokkal kapcsolatos megszállottságot különben Hermann Róbert is szóvá tette: a Magyar Történelmi Társulat elnöke nem érti, ugyan miért építené identitását egy 1100 éve létező állam a néhány év alatt szétesett sztyeppei birodalomra.

Korábban, ha szerepeltek is vitás kérdések az iskolai tankönyvekben, a szerzők mindig jelezték az ellenvéleményeket. Azt pedig kifejezetten kerülték, hogy szakma többsége által bírált álláspontjuk konszenzusosként szerepeljen. Most ez is megtörtént, mégpedig olyan alapvető kérdésben is, mint amilyen a magyar népnév eredete. Szabados György ezt mindkét ötödikes tankönyvben egy 530 körül a Fekete-tenger vidékén élt kutrigur-hun uralkodó, a bizánci íróknál Muagerisz néven emlegetett fejedelem nevéből vezeti le – ezt a magyarázatot a korral foglalkozó kutatók nagy többsége elveti.

Többről van itt szó, mint történészi lőcsméregetésről: amennyiben a diákokat az adott tudományág lehető legszélesebb konszenzusa helyett a politikánál éppen jól fekvő szerzők nünükéi alapján oktatják, mi a garancia arra, hogy a következő tankönyvekben Szent István nem a régi magyarságot kiirtó germán ügynök, Görgey Artúr pedig nem áruló lesz? (Csakhogy két régi szélsőjobboldali mániát említsünk.)

Nem csak a fentiekre nincs válasz. Arra sincs: vajon létezik-e még a politika által nagy rössel átalakítani szándékozott egységes magyar oktatási rendszer? Ha közelebb megyünk a valósághoz, nem az a kérdés, hogy a nemzeti irodalmi, történelmi kánon melyik részére helyezünk nagyobb hangsúlyt, vagy éppen új kánont próbálunk-e írni. Sokkal inkább az: az újabb és újabb szerzőkkel, elvárásokkal terhelt tananyagot megértik-e még egyáltalán a diákok?

Minden évben az összes hatodikos, nyolcadikos és tizedikes felmérést ír matematikából és szövegértésből. Utóbbi határozza meg, hogy mennyire képesek megérteni a diákok a tankönyvekben olvasottakat, mennyire képesek önállóan tanulni. A szociológusok darabjaira szakadt országot találtak: a járások között nagyobb az eltérés a diákok teljesítményében, mint egy adott térség jobb és rosszabb iskolái között. A lista élén nyolc budapesti kerület, illetve a Budakeszi és a Balatonfüredi járás áll. Ezekben a járásokban 1560 vagy több a diákok átlagos pontszáma. A lista végén Gönc, Szikszó és Kunhegyes környéke áll 1320 alatti pontszámmal.

Pedig utóbbi várostól 140 kilométerre a Gödöllői járás már a legjobban teljesítők között van. Ugyanígy nem választja el egymástól olyan hatalmas földrajzi távolság a szintén csúcskategóriás Balatonfüredi járást a leszakadó Sárbogárditól.

A tanulmány szerint több évtizedes szomorú tény: Magyarországon az iskola nem enyhíti, hanem a következő generációra is átörökíti a jobb és rosszabb helyzetűek közötti különbségeket. A szegényebb környékek hátránya megtörhetetlen, hiszen már a 12 évesek tanulási képességeit meghatározó szövegértésben is jelentős ez az elmaradás. Ezeken a vidékeken a jobb iskolák sem veszik fel a versenyt a nagyvárosi intézményekkel.

E problémákra a most bevezetett tantervek annak ellenére nem fordítanak kellő figyelmet, hogy a társadalmi mobilizáció legfontosabb eszköze az oktatás. Megfelelő tantervek, tankönyvek, iskolák, elkötelezett és megfizetett pedagógusok nélkül minimális az esélye egy bolti eladó, egy gyári munkás vagy egy asztalos gyerekének arra, hogy felsőfokú diplomát szerezzen. Ebben a kérdésben különösen rosszul állunk: az idei davosi Világgazdasági Fórumra készített felmérés szerint Magyarországon a harmadik legrosszabb a társadalmi mobilitási helyzet az EU-ban. A globális rangsorban a 37. helyen állunk, az EU-ból mögöttünk csak Bulgária (40.), Románia (42.) és Görögország (48.) áll. A visegrádi országok közül Csehország a 19., Lengyelország a 30., Szlovákia a 32.

Hasonló következtetésre jutott a legfejlettebb tagállamokat tömörítő nemzetközi szervezet, az OECD a nemzetközi PISA-felmérést elemezve. Hetvenkilenc országban vizsgálták a 15 évesek matematikai, természettudományos és olvasási képességeit. 2018-ra szerencsére javultak a magyar diákok eredményei a mélypontot jelentő 2015-ös eredményekhez képest, de még így is az OECD-átlag alatt maradtak. Olvasásból a holtversenyes 30., matematikából a 33., természettudományos területen a 32. legmagasabb értéket érték el a magyar tanulók a vizsgált államok közül. Nem eleve elrendelt helyzet: a hozzánk hasonló sorsú és hátterű Észtország és Lengyelország is a tíz legjobb állam között található.

Ha komolyan veszi a nemzeti összetartozás gondolatát, a politikának ideje lenne végre munkához látni. Mi lehetne annál nemesebb feladat, mint az oktatás segítségével lebontani a Magyarországon belül épülő kulturális vasfüggönyöket?

Nyitókép: 5. századi hun tábort ábrázoló illusztráció egy 1950-es évekbeli francia általános iskolás történelemkönyvből. Forrás: AFP/Leemage

Magyarországon azt tanítják a kisdiákoknak, hogy a székelyek ma is rovásírással írnak

Megszólalt a héten a Telexen Kolozsi Ádám és a volt indexesek által két héttel ezelőtt indított új hírportálon a Finnnugorok helyett hun rokonságról tanulnak az ötödikesek címmel megjelentetett cikkében beszámolt arról az új ötödikes történelem tankönyvről szóló múlt szombati szakmai vitáról, amelyet a magyarországi Történelemtanárok Egylete Youtube-on is közvetített éves konferenciáján tartottak. A disputa során, amelyen a tankönyv két „tananyagfejlesztője” közül csak a Phd. Szabados György kívánt részt venni, a vita fókuszában a kiadványnak a korai magyar históriával foglalkozó részei álltak.

Miközben a bírálók arra az álláspontra helyezkedtek, „hogy az áltények és a dezinformációs kampányok korában az iskola Magyarországon egyáltalán nem készíti fel a gyerekeket a működőképes információszűrésre”, és ennek beszédes látlelete a ötödikes történelem tankönyv, a mondavilágra és a krónikás hagyományra erősen építő, „a nemzeti dicsőség elültetésének szándékával” tető alá hozott kiadvány alkotó-védelmezője azzal érvelt, hogy „minden mítosz mélyén ott rejtőzik a történelmi igazság”, és azt hangsúlyozta: „a magyar néphagyományban mélyen meglévő hun-magyar folytonosság egyáltalán nem az a fajta áltudományos ezotéria, mint a Szíriuszról jött magyarok vagy a sumér rokonság.” Végül Phd. Szabados arra a meghökkentő álláspontra helyezkedve, hogy „a magyar őstörténet kapcsán nem létezik tudományos konszenzus”, azzal lepte meg a vitapartnereit, hogy ez a helyzet szabad kezet adott számára, és ily módon akár egy vélemény is kötelező tananyaggá tehető. ítélték. A szakemberek által is nagyra értékelt dokumentum átdolgozásának szükségességét nem a szaktárca, az EMMI miniszter Kásler Miklós, hanem Gulyás Gergely kancelláriaminiszter hozta a nyilvánosság tudomására. Egy nappal az idei tanévkezdet előtt hangot adva az elégedetlenségnek bejelentette: az elkészült dokumentumot csak vitairatnak tudja az Orbán-kabinet tekinteni, mert abban „komoly változtatásokra van szükség a történelemre, irodalomra, természettudományokra vonatkozó elképzeléseken.”

Hosszú ideig sem a szülők, sem a tanárok nem tudhatták meg, hogy mit is tanulnak majd szeptembertől a diákok az újraírt alaptanterv szerint. A NAT-nak megfelelő történelem tankönyvekről pedig a szaktanárok szervezete, a Történelemtanárok Egylete is csak az előző tanév lezárását követően, a nyári vakáció idején kapott információkat. Aztán, hogy végre megtudhatták, hogy két és fél hónap múlva miből kell tanítaniuk, június végi gyorsreagálásukban ízekre szedve elemezték és teljesen alkalmatlannak ítélték a 4 új tankönyvet tartalmi és pedagógiai-módszertani szempontokból egyaránt.

Ebben tételesen kimutatták, illetve számos konkrét példával igazolták is, hogy a NAT-2020 hangoztatott alapelveihez képest az új tankönyvek nem felelnek meg az elvárásoknak. Nem alkalmasak például a diákok számára a forráskritikai gondolkodás kialakítására, mert azokban a szerzők helyett megnevezett „tananyagfejlesztők” a mítoszokra és legendákra alapoznak a tudományos érvek helyett, továbbá a magyarok származásának leírásakor a tankönyv megtévesztően leegyszerűsít, és nem jeleníti meg a szakmai vitákat, a szöveg pedig csak egy verziót erősít, a hun származást, stb., stb., stb.

Az pedig egyenesen elképesztőnek tartották, amit az új tankönyv Történészszemmel rovatában szó szerint így „tanít”: „A hagyományok, legendák, néprajzi leírások önmagukban hitelesek, sőt történelmi források értelmezését is ennek rendeljük alá.” Ki is mondták: „Ezt az álláspontot elfogadhatatlannak tartjuk.”

Ezeken túlmenően rámutattak arra is, hogy a számos tévedést felsoroló hibajegyzékükbe bekerült bántó pontatlanságok, a zavaró leegyszerűsítések és a botrányos szerkesztetlenség is mind-mind az erőltetett rohammunka következménye lehet, amit nem lett volna szabad megengedni egy kötelező tankönyv esetében. Mindezek alapján nyomatékosan kérték a tankönyv kéziratának a korrekcióját, és természetesen azt is, hogy az, ebben a hevenyészett formájában nehogy kinyomtatásra és terjesztésre kerüljön.

Ezzel együtt nagyon súlyos etikai kifogásaik is merültek fel a megvizsgált tankönyvekkel szemben. Megrökönyödve nehezményezték azt a példátlan tankönyvírói/tankönyvkiadói gyakorlatot, amely szerint „a 4 tankönyv tananyagfejlesztői, szakértői és lektorai ugyanazon alkotói körből kerülnek ki. Az egyik tankönyv szerzője a másik változatnak a társszerzője („tananyagfejlesztője”), aki közben szerzői és tudományos szakértői feladatot is ellát egyben.” Mint írták: „Tankönyvi szövegrészek lettek átemelve (még az 5. évfolyamos könyv és a 9. évfolyam között is van egyezés), illetve problémásnak véljük, ha az egyik tankönyv szerzője a másik változat lektora (ez az 5. és 9. évfolyam tankönyveinél is így van)”.

Hiába voltak ezek a megcáfolhatatlan és jobbító szándékú szakmai észrevételek, mind-mind falra hányt borsónak bizonyultak. A számos ponton elfogadhatatlannak minősülő kéziratokból villámgyorsan kinyomtatott tankönyv lett, és kötelező módon bevezették szeptember elsejétől.

Mindezeket fontosnak ítéltük elmondani még mielőtt ismertetnénk a Telexen minap napvilágot látott, Kolozsi Ádám írta Finnnugorok helyett hun rokonságról tanulnak az ötödikesek című cikket, nem utolsósorban azért is, mert az az új szemlélet és megközelítés, mely tükröződik ezekből az elfuserált történelemtankönyvekből előbb-utóbb óhatatlanul is kínos helyzetbe hozhatja a szűkebb pátriánkban tanító pedagógusainkat, tanítókat, történelem és magyar irodalom, illetve nyelvtan tanárokat egyaránt. Nyilván ők nem az újraírt magyarországi tankönyveket használják, de akarva-akaratlanul is szembesülniük kell majd, hogy „Nem úgy van most, mint volt régen.”

Elvégre a mi közös történelmünkről van szó, azt írták át ilyen megengedhetetlen módon, ráadásul kötelező tankönyvekben. Vagy netán átvesszük majd mifelénk is ezt a sajátos „reformszemléletet” és tudomásul vesszük, hogy mára nyelvészek, régészek, genetikusok feladata lett a nemzeti önazonosság meghatározása? Esetleg mi is töröljük a szótárunkból a „kalandozások kora” fogalmat, mert ezt kérik a történelmünket most újraíró magyarhoni, akadémikusoknál okosabb reformtörténész-megmondóemberek? Hagyjuk netán szó nélkül a most bevezetett „újításokat” és simuljunk tájba?

Ha így teszünk, akkor ne is lepődjünk meg azon, hogy Pannóniában már a 8-9 éves kisdiákokat is olyan röhejes szamárságokra okítják, miszerint Csíkszeredában meg Sepsiszentgyörgyön és mindenütt másutt Székelyföld-szerte, a székelyek ma is rovásírással írnak. Hiszen expressis-verbis ez olvasható az idén szeptembertől használatos harmadik osztályos nebulók olvasókönyvében: „a székely-magyar rovás ma is használatban levő, élő írás… Ezt az írást a magyarok több csoportja alkalmazta, de a székelyek őrizték meg minden napi használatra.”

Cikkének felvezetőjében, majd annak első részében a Telex újságírója részletesen is bemutatja mindazt, amiért forrong Magyarországon a históriát tanító pedagógustársadalom döntő többsége, amelynek jogos háborgásáról, annak motivációiról már az előbbiekben vázlatosan magunk is említést tettünk. Egyúttal megtudjuk a cikk létrejöttének indokát: ha nem is akkor, amikor kellett volna, de legalább most létrejött egy szakmai vita az idei tanévtől kötelező módon bevezetett ötödikes történelem tankönyvről, annak egyik szerzője (bocsánat: „tananyagfejlesztője”) és a gyakorló történelemtanárok között.

„Szeptembertől már új, széles körben vitatott tartalmú tankönyvekből tanulják a történelmet az ötödikesek és kilencedikesek. Miért éppen a magyar őstörténetet írták át? Ezt miért egyetlen szerzőre bízták? Ő miért tett bele a tankönyvbe olyasmiket, amiket a történészek nagy része nem fogad el? A történelemtanárok szombaton összecsaptak a „hunpárti” Szabados Györggyel.

A finnugor nyelvrokonságot az új történelemtankönyv csak egy nyelvészek által vallott hipotézisnek állítja be, a hun-magyar folytonosságot és a történelmi mítoszok magját ellenben valóságosnak tartja, és leteszi a garast a kettős honfoglalás tézise mellett, pedig azt a történészek nagy többsége elutasítja. Ez csak néhány erősen vitatott pont az új történelemtankönyvekből, amiket kötelező jelleggel használnak ötödikben és kilencedikben, de arról sincs szakmai konszenzus, hogy a honfoglalás egy előre eltervezett akció lett volna, ahogy az a tananyagban szerepel. Nincs szó ugyanakkor az új könyvben a besenyőkről, pedig a meghatározó vélemény szerint a honfoglalók előlük menekültek nyugatra.

Az, hogy a XX. század története politikailag megosztja az embereket, természetes, de hogy a közelmúlt mellett éppen az őstörténet az, ami hatalmas indulatokat képes kiváltani a szélesebb közvéleményből, némileg magyar sajátosság. A 19. századi török-ugor háború nemcsak nyelvtörténeti, hanem politikai kérdés is volt, az István, a király rockopera is felszínre hozott sok addig szunnyadó identitástémát, de újabban miniszterelnöki szinten is elhangoznak időnként kisebb-nagyobb kipcsakolások.”

A magyarságpolitika szempontjából korántsem jelentéktelen és teljesen fölösleges kiprovokált konfrontáció okai feltárásának ezzel a bemutatott nyitánnyal koránt sincs vége Kolozsi Ádám írásában. Ezt követően előbb az események hátterében álló három tényezőt veszi górcső alá, majd a dolgok mélyére ás. Közben értelemszerűen nem feledkezik arról se beszámolni, hogy miként érvényesült a már általunk szóbahozott etikátlanság, a „kéz kezet mos” tisztességtelen gyakorlata.

„Három tényező határozza meg az eseményeket:

• A korai magyar történet iszonyú izgalmas kutatási terület, rengeteg ismeretlennel még az alapkérdésekben is. Az elmúlt években fontos új felfedezések jöttek, részben a régészet felől, részben az archeogenetikából, bár az utóbbi terület eredményeit a kutatók nagyobb része még óvatosan kezelné.
• A téma a szélesebb közvéleményben súlyosan átpolitizált, egy sor nemzeti mítosz és ideológiai vélemény kapcsolódik hozzá. A kormányban Kásler miniszter személyes mániája az őstörténet és a hun származás, aminek a jegyében létre is hozták a Magyarságkutató Intézetet.
• A Magyarságkutatóban hangsúlyozott nézetek elég határozottan megjelentek az új tankönyvekben. A korábbi törikönyveknek a korai magyar történelemről szóló fejezeteit írták át leginkább, méghozzá Szabados György, a Magyarságkutató Intézet munkatársa elképzelései alapján.

Miután január végén elfogadták az új Nemzeti Alaptantervet (NAT), néhány hónap alatt átírták a tankönyveket, majd pillanatok alatt el is fogadták azokat. Az új NAT miatt is bőven voltak viták, a tankönyvkritika pedig régóta kedvelt műfaj nálunk, főleg mióta államosították a tankönyvpiacot. Pár éve már csak állami tankönyvekből lehet tanulni, a tanszabadság ebben a tekintetben abban merül ki, hogy az iskolák két tankönyvcsalád közül választhatnak – de mindkettőt az Oktatási Hivatal fejleszti.

A gyakorlatban ez történelemből például úgy néz ki, hogy az egyik változat (itt teljes terjedelemben olvasható) szerzője a másiknak (ez pedig itt) a társszerzője; aki amazt írta, az emezt lektorálta. A tananyagfejlesztők ugyanabból a csapatból kerülnek ki, így a párhuzamos könyvek között a variancia is eléggé behatárolt. Azt is lehetne persze gondolni, hogy ez nem olyan nagy baj, hiszen a tananyag úgysem a szerzők egyéni ízlésén múlik. A valóságban azonban a történelemtankönyvekkel szemben éppen az a fő kritika, hogy azokban egy sor olyan állítás szerepel, amelyekről nincs konszenzus a történettudományban, sőt, azokat inkább csak egy, most politikailag éppen jól álló gárda fogadja el. Ők a saját szájuk íze szerint írhatják most át a tankönyveket, melyeknek versenyhelyzet híján már nincs alternatívája a magyar közoktatásban.”

A folytatásban a cikkszerzőnk Klaniczay Gábort, az egyik legnevesebb magyar középkortörténészt és egyetemi tanárt idézi, aki a következő intő szavakat fogalmazta meg az egy héttel ezelőtt tartott tankönyvről folytatott vitában:

„Tankönyvírásnál nagy alázatra van szükség. Olyan arányossággal kell bemutatni az anyagot, ami egy gyerek számára képet ad az általános tudásunkról, és nem egy véleményt hangsúlyoz agyon. Ez a részrehajlás problémája, ebből a könyvből pedig hiányzik a szükséges távolságtartás. Sok szakmai hiba is van benne, ennél sokkal alaposabb lektorálás kellene.”

Ezt követően arról értesülhetünk, hogy a Történelemtanárok Egylete videón közvetített hagyományos éves tanácskozásán csupán egyik, a jelek szerint viszont a legizgalmasabb panelbeszélgetése volt az ominózus ötödikes tankönyvhöz köthető vita. A Nekünk másik Mohács kell? Emlékezetpolitika, áltörténelem és történelemtanítás címmel megrendezett fórum beharangozójában tudatosan fogalmaztak a következőképpen:

„A múltban gyakran előfordult, hogy egy politikai hatalom önmaga legitimációjának erősítésére új történelmet rendelt. Korunkban mintha sokfelé a világban, így Magyarországon is újra erősödne ez a törekvés: korábban marginális tudománytalanságok válnak hivatalossá. Ráadásul egy olyan időszakban, amit sokan a „valóság utáni” világ kezdetének tartanak. Mennyiben fenyegeti ez a társadalmak történeti tudatát, és mi ezzel a történelemtanítás dolga? Ezzel foglalkozik a Történelemtanárok Egylete éves konferenciája 2020-ban. Az esemény egyik apropóját az adja, hogy az Egylet legendákkal foglalkozó weboldala (tenyleg.com) elnyertea SozialMarie nemzetközi díját, melyet a társadalmi innovációk számára alapítottak.”

Így érthető, hogy a szakmai grémium európai kitekintéssel kívánta körüljárni a história és a kortárs politika viszonyát. Értelemszerűen ez a sokkal szélesebb megközelítés aztán elvezetett a saját portán történő söprögetéshez, melyet ekképp tár elénk a Telex Indexes cikkeiből az olvasónk számára már ismert munkatársa. (Kolozsi Ádám rovatunkban korábban ismertetett szókéréseit lásd itt és itt.)

„A vitát a Történelemtanárok Egylete (TTE) Youtube-on is közvetített éves konferenciáján tartották, ahol egyébként a történelem és politika kapcsolatáról volt főleg szó. Putyin múlthamisításáról (Sz. Bíró Zoltántól), amivel mostanában éppen a lengyelekre próbálja tolni a felelősséget a II. világháborúért, miközben Moszkvában megpróbálják tisztára mosni a Molotov-Ribbentrop-paktumot; a lengyel emlékezetpolitikáról (Mitrovits Miklóstól), amit a magyarhoz képest sokkal inkább vívnak a külpolitikai színtéren is (főleg éppen az oroszok ellenében); és arról (Zemplén Gábortól), hogy az áltények és a dezinformációs kampányok korában az iskola Magyarországon egyáltalán nem készíti fel a gyerekeket a működőképes információszűrésre.

Az, hogy erre mennyire szükség lenne, a korai magyar történelem példájából is kiderül. A szélesebb tömegek a tudósokat ártalmas, kártékony, áruló társaságnak tartják, akik el akarják titkolni a valódi magyar történelmet – utalt az akadémiaellenes mítoszokra Klaniczay. „Hogy a politikában kihasználják a középkort ideológiai szempontból, az természetes. A kérdés, hogy létezik-e olyan szakmai kontroll, ami képes érvényesíteni a tudományos szempontokat” – mondta a kutató.

„Az új történelemtankönyvet sok kritika érte az elmúlt hónapokban, ezek egyik katalizálója éppen a TTE, amelyik részletes hibajegyzéket is összeállított. A szaktanári szervezet bírálatait ellenfeleik politikai indíttatásúaknak állítják be. Rétvári Bence államtitkár például Niedermüller-átképzősöknek titulálta a tanárokat, amikor azok górcső alá vették az új NAT-ot. Ehhez képest akár már azt is pozitívnak lehet látni, hogy a TTE konferenciáján szakmai jellegű vita folyt. A tananyagfejlesztők közül csak Szabados György vállalta a részvételt.”

Korábban már felemlegettük, hogy amennyiben hitelt adunk a reformer megközelítéseknek törölnünk kellene a szótárunkból a „kalandozások kora” bevett fogalmat, amit még 1842-ben Horváth Mihály honosított meg, majd 1869-ben a „kalandozást” szakkifejezéssé tette, mert úgymond ma már egész más színben kell tekinteni – legalábbis az ügybuzgó tankönyv-tartalomfejlesztők szerint –, az elődeink 872 és 970 közötti, alapvetően zsákmányszerző európai portyáit.

Íme, itt az indoklás is:

„Könyörgök, felejtsük már el azt a kifejezést, hogy kalandozások” (kiemelés az eredeti cikkben – n. n.) – mondta a vita egy pontján Szabados, arról beszélve, hogy az új tankönyv elkezdi kivezetni a fogalmat (helyette támadó hadjáratokról meg eltervezett katonai akciókról beszél), amikor a dicső magyar múlt megjelenítéséről és az oktatás pozitív identitásformáló funkciójáról (ez most deklarált feladata az iskolának) esett szó. Ugyanez a kérdés merült fel a honfoglalás, mint eltervezett stratégia vs. a népvándorlási dominó és menekülés kapcsán, valamint a 907-es, németek ellen győztes pozsonyi csatával kapcsolatban, amit a nemzeti jobboldalon úgy tartanak számon, mint amit igaztalanul elhallgatott idáig az akadémiai történetírás (valójában korábban is megjelent a tankönyvekben, bár tényleg nem túl erősen).”

Ezek után lássuk, hogy álunk a legendákkal, a mítoszokkal, miért is nevezte a Magyar Nemzet egyik felhördült újságírója által vehemensen megtámadott cambridge-i egyetem történész professzora, Berend Nóra az új ötödikes történelem tankönyvet Kis magyar mitológiának.

„A nemzeti dicsőség elültetésének szándékát lehet sejteni abban is, hogy az új történelemtankönyv milyen hangsúlyosan jeleníti meg a nemzeti mítoszokat. A könyv erősen épít a mondavilágra és a krónikás hagyományra (Hunor és Magor, Noétól, illetve Attilától való leszármazás, Csaba királyfi, turulmonda), és a forráskritikai szempontot itt nem nagyon jeleníti meg. Minden mítosz mélyén ott rejtőzik a történelmi igazság – érvelt Szabados, azt hangsúlyozva, hogy a magyar néphagyományban mélyen meglévő hun-magyar folytonosság egyáltalán nem az a fajta áltudományos ezotéria, mint a Szíriuszról jött magyarok vagy a sumér rokonság.”

Klima László egyetemi oktatónak, régésznek és finnugor nyelvésznek erre a fejtegetésre adott szellemes válaszát nem véletlenül választottuk e cikkbemutatónk címének. A magyar őstörténet, finnugor őstörténet és a finnugorok középkori történetének kitűnő ismerője a szakmai igényességre és a mindenkor kötelező tudósi mértékletességre figyelmeztette vitapartnerét:

„’Vigyázzunk, nehogy a turullal álmodjunk, mert bárki teherbe eshet’– riposztozott a ’minden mítoszban van valami’ érvre Klima László régész és finnugor nyelvész. ’Szerintem az ötödikeseknek is el lehet mondani, hogy nem minden monda feltétlenül igaz, és sok mindent nem tudunk, hogy hogy is volt a hunokkal’ – mondta Klima, aki szerint a tankönyv a mondai hagyománnyal szemben semmilyen kritikát nem fogalmaz meg, miközben célzatos hangulatkeltéssel él, és kételyeket akar ébreszteni a nyelvrokonsággal szemben. ’A tankönyv egy nagyon dicsőséges magyar múltat szeretne bemutatni. De mi köze a mai magyarságnak a honfoglalókhoz? Genetikailag szinte semmi, miközben a nyelv szinte ugyanaz.’”

E csörte bemutatása után a Finnnugorok helyett hun rokonságról tanulnak az ötödikesek cikk olvasója elénk tárja, hogy hol is húzódnak meg az igazi választóvonalak a vitapartnerek között. A szembenállás alfája és ómegája a magyar őstörténet gyökeresen eltérő megközelítése, melyben, azért csak lehetséges talán a mai, már-már szekértáborosdinak tűnő intranzigencián egyszer túllépni, hisz egy kulcskérdésben már kialakulni látszik a konszenzus a két nézőpont között: a nyelvrokonság és a néprokonság nem összekeverendő fogódzó az őstörténetünk számára. Mindeközben a „tananyagfejlesztő” Szabados György, Magyarságkutató Intézet igazgatója, aki nem mellesleg az intézmény László Gyula Intézetének az első ember beismeri: az etikailag annyira kifogásolt oda-vissza lektorálás nem vall jó ízlésre.

„Szabados György azt képviseli, hogy az elmúlt évtizedek magyar őstörténetét a finnugor elmélet (Szabados az enyhén dehonesztáló, nyelvészek körében nem használt “finnugrista” alakot használja) dominálta, ettől kell megszabadítani a területet. Mások szerint ez ködszurkálás, délibábokkal vívott harc: a finnugor nyelvrokonság egy dolog, a magyar etnogenezis egy másik. Mostanra mindenesetre mintha mindkét oldal elfogadná kiindulópontnak, hogy a nyelvrokonság és a néprokonság független egymástól. Talán ez az egyetlen konszenzusos pont, és ez azért valódi elmozdulás ahhoz képest, amikor a finnugor őshazából indultak ki az őstörténészek is. Így valóban jobban megnyílt a tér a törökös kapcsolatok, a sztyeppei civilizáció és a lovasnomád hagyományok előtt. A magyar őstörténetért vívott harc ugyanakkor csak még inkább megélénkült azzal, hogy új és társtudományok kapcsolódtak be. A korábban domináns nyelvészettel szemben Szabadosék főleg a természettudományok szerepét hangsúlyozzák, bár a hun hagyomány, a népi emlékezet miatt szeretnek hivatkozni a néprajzra is.

’A múltról való tudás színesedik, zajlik a paklik újraosztása a tudományágak között’ (kiemelés az eredeti cikkben – n. n.) – indokolta Szabados, hogy miért éppen az őstörténeti részt kellett újraírni a tankönyvekben. Esetleg az is szerepet játszhatott, hogy a miniszter imádja a témát? A moderátor Stumpf András kérdését a szerző hevesen utasította vissza, ahogy arra is nemmel felelt, hogy politikai megrendelést hajtott-e végre. Arra azonban, hogy szerinte rendben van-e, hogy az új tankönyvek szerzői egymást lektorálják, így válaszolt: ’Szívem szerint azt mondanám, hogy nincs rendben”.

A tudósítás végéhez közeledve természetesen előkerül az évtizedek óta fel-fellángoló tudományos perpatvarok kedvenc témája, a megosztó kettős honfoglalás elmélete, melyet az ismert és közkedvelt Erdélyből elszármazott, majd hozzánk 1940-ben visszatért és 1949-ig kolozsvári egyetemi tanárként működő László Gyula régész-történész és képzőművész az 1960 évektől dolgozott ki és igyekezett a szakmával elfogadtatni, amúgy sikertelenül. Tegyük hozzá: ezt az elméletet Magyarországon és külföldön is, a mérvadó szakma csaknem minden tekintélye elutasította. Egyik legismertebb régészünk nem véletlenül jegyezte meg róla: az elmélettel „úgy tűnhetik, hogy azzal a magyar tudományosság mégiscsak benevezett a »ki volt itt hamarabb?« című, valójában megmosolyogtató játékba.”

„Oké, de miért csak egy álláspontot jelenít meg egy kötelező tankönyv, méghozzá olyat, amiről messze nincs tudományos konszenzus? Ez legélesebben a kettős honfoglalás kapcsán jön elő. Az eredetileg László Gyulától eredő hipotézist a tankönyv támogatólag hozza be; miközben a tudományos életben marginális az elfogadottsága, Szabados úgy írta bele a tankönyvbe, hogy erről a tanulók semmit nem tudnak meg.

“Tény, hogy a kettős honfoglalás elméletének támogatói számbeli kisebbségben vannak. De az igazság nem mindig a többségnél van” (kiemelés az eredeti cikkben – n. n.) – mondta erre Szabados, azt pedig terjedelmi okokkal magyarázta, hogy a vitatott eredetű magyar népnévnek miért kizárólag a hun származtatását tette bele a könyvbe, miközben a finnugort kihagyta.”

A helyszíni beszámoló fináléjából kiderül, hogy egyfajta végszóként valóban sikerült bombát robbantania Szabadosnak, de erre egy magát tudós embernek tekintőnek, egy Phd. cím birtokosának aligha van miért büszkének lenni. Hogy miért nem, az a cikk záró passzusából kiderül. De arra is választ kapunk itt, hogy miért nem tekinthető tudományosan megalapozottnak a magyarországi ötödikesek történelem tankönyve:

„’Ha alternatív, nem konszenzusalapú elméletek egyáltalán megjelennek, akkor legyenek ütköztetve az érvek és ellenérvek. Ez itt nincs meg” – mondta Reparszky Ildikó, a Fazekas tanára. ’A magyar őstörténet kapcsán nem létezik tudományos konszenzus’ – válaszolt erre egy meglepőbbet Szabados György, ami az objektivitás lehetőségét tagadó, az erőben hívő kultúrharcos alapállásra emlékeztetett. Szerinte ezt csak azok róják fel, akiknek a véleménye most kevésbé jelenik meg.

’Egy tankönyv esetében különösen veszélyesnek és helytelennek tartom, hogy úgysincs konszenzus’ – mondta erre Klaniczay Gábor. A közönségből egy felszólaló végül így összegzett: ‘Ha nincs tudományos konszenzus, akkor nincs bizonyíték, csak vélemények vannak. És ez a tankönyv egy vélemény.’”