Press "Enter" to skip to content

K�z�piskolai tank�nyvek (5737)

A feladatgyűjteményben az alkotók külön odafigyeltek a térképes forrásokra, így az topográfiai gyűjteményt is tartalmaz. Minden fejezethez találunk két témazárót – A és B változatot – ezeket a tanár akár egy az egyben használhatja, de arra is természetesenen van lehetőség, hogy a diákok önállóan gyakoroljanak, készüljenek a segítségükkel – illetve egy-egy feladatot a tanórán közösen dolgozzanak fel a pedagógus segítségével.

Tanárok szerint nem csökkentik a tananyagot, és sok helyen tévesek is az új magyar és történelem tankönyvek

A tavasszal elfogadott új nemzeti alaptantervet (NAT) követve kutyafuttában készültek el az új történelem és magyar tankönyvek, számszerint négy-négy verzió (kettő az ötödikeseknek, kettő a kilencedikeseknek) mindkét tantárgyból. A hvg.hu által megszólaltatott pedagógusok nagyon elégedetlenek ezekkel, szerintük azok még az új NAT célkitűzéseinek sem felelnek meg.

Az alaptanterv ugyanis a nemzettudat erősítését, a gyerekközpontúságot és a 21. századiságot jelöli meg célként, a nyilatkozó tanárok azonban úgy látják, utóbbi kettő teljes egészében a nemzettudatnak rendelődik alá, és még a korábbi tankönyvekhez képest is kevésbé érvényesülnek.

„Már az előző, 2012-es Nat alapján készültek is rettenetesek voltak, de ezek egyenesen gyerek-, nyelv- és 21. század ellenesek” – értékelte az új magyar nyelv- és irodalomkönyveket Schiller Mariann, a Magyartanárok Egyesületének választmányi tagja.

Elmondása szerint mindkét évfolyam mindkét könyvváltozata „avítt és lapos, a hosszú és unalmas szövegek mellett pedig semmi olyan nem található bennük, ami akár egy tanárt, akár egy gyereket megmozgatna.”

Készség- és kompetenciafejlesztésnek szerinte nyoma sincs a könyvben, ráadásul az sem igaz, hogy csökkent volna a tananyag. Bár a könyvek lapszáma csökkent, ez főként azzal magyarázható, hogy kevesebb lett a választási lehetőség, és kevesebb képességfejlesztést tartalmaznak, de az elsajátítandó tananyag mértéke nem változott.

Hasonló jelenséget figyeltek meg a történelemtanárok is: kevesebb lapszám mellett zsúfoltabbak lettek a leckék és az lényeges dolgokra, mint a képességfejlesztésre és a történelmi források elemzésére, nem marad idő.

Repárszky Ildikó, a Történelemtanárok Egyletének (TTE) alelnöke szerint a leckék olyan zsúfoltak, hogy a kijelölt időkeretben egyszerűen megtaníthatatlanok. A pedagógus megszámolta, a Róma alapításától Neróig tartó időszakot felölelő lecke főszövegében 23 megtanulandó esemény és 33 fogalom szerepel, köztük olyan kifejezések, amelyek eddig nem számítottak tananyagnak – és mindezt két tanóra alatt kellene teljesíteni.

„Vajon mit ért meg ennyi rá zúdított információból egy gyerek?! Abban a pillanatban, hogy nem csak szigorúan „leadom”, hanem elkezdem magyarázni is, már nem férek bele az órakeretbe. És mikor lenne idő a forráselemzésre és -összevetésre?!” – tette hozzá.

Ráadásul a tankönyvek sok esetben téves, pontatlan információkat, vagy egyenesen megcáfolt elméleteket tartalmaznak. Erre példa, hogy a tankönyv evidenciaként kezeli a hun-magyar eredetet, vagy azt, hogy a honfoglaló magyarok szándékosan érkeztek a Kárpát-medencébe, nem téve említést a menekülésüket alátámasztó bizonyítékokról.

A Történelemtanárok Egyletének közleménye szerint a tankönyvek nem veszik figyelembe a tanulók életkori sajátosságokat. Az elemzés egy súlyos etikai problémára is felhívja a figyelmet:

„a 4 tankönyv tananyagfejlesztői, szakértői és lektorai ugyanazon alkotói körből kerülnek ki. Az egyik tankönyv szerzője a másik változatnak a társszerzője („tananyagfejlesztője”), aki közben szerzői és tudományos szakértői feladatot is ellát egyben. Tankönyvi szövegrészek lettek átemelve (még az 5. évfolyamos könyv és a 9. évfolyam között is van egyezés),illetve problémásnak véljük,ha az egyik tankönyv szerzője a másik változat lektora(ez az 5. és 9. évfolyam tankönyveinél is így van).”

Mind a magyar-, mind a történelemtanárok azt is tragikusnak tartják, hogy ezek a felületes, rosszul szerkesztett tankönyvek az egyedüliek, amiből tanítani szabad.

Korábban tankönyvek alapjául szolgáló nemzeti alaptanterv is komoly kritikákat váltott ki szakmai körökben: pedagógusok és oktatási szakértők is gyerekellenesnek és pedagógusellenesnek minősítették azt, szerintük a NAT „tudás- és gyerekszemlélete részben elavult, részben egy soha nem is létezett felfogást tükröz.” Ráadásul az érintettek azt is kifogásolták, hogy a koronavírus-járványt figyelmen kívül hagyva a kormány megfelelő felkészülési időt sem hagyva erőltette át az új tanterv és tankönyvek bevezetését.

Az új NAT tankönyvek attól lettek modernek, hogy sokszor leírják bennük azt, hogy internet

Az új Nemzeti Alaptanterv (NAT) megjelenése után beharangozták azt is, hogy az alaptanterv szellemében megújulnak az állami tankönyvek is. Egyelőre viszont még egyáltalán nem dolgoztak át minden könyvet: az első, az ötödik, a hetedik és a kilencedik osztályosok tankönyvei jelentek meg június 17-re az Oktatási Hivatal honlapján. Az állami tankönyvekkel szemben már évek óta az a kritika, hogy a kötelező használatukkal lekorlátozták a tanárok szabadságát, akiknek mindössze két típusból választhatnak, és mindkettőt az Oktatási Hivatal készíti gyakran ugyanazokkal a szerzőkkel.

Maruzsa Zoltán, köznevelésért felelős államtitkár úgy összegezte a módosításokat, hogy a jól használhatóság mellett a nemzeti elkötelezettség, a gyermekközpontúság és a 21. századi modernitás egyaránt jellemző a tankönyvekre.

Megnéztük, hogy ebből mi valósult meg:

  • nemzeti elkötelezettség

Ami nem valósult meg:

  • gyermekközpontúság
  • 21. századi modernitás

Család, otthon, nemzet

Az ötödikes irodalom tankönyvnek mindkét változata a Maruzsa által beígért nemzeti elkötelezettség eszméjével indul, az első témakör a Család, otthon, nemzet, amiben ezeknek a fontosságáról van szó, amit különböző magyar szerzőktől származó idézetekkel támasztanak alá. Mindkét tankönyv változatban az első idézet szerzők között szerepel Wass Albert, akinek már a NAT-ban való beemelése is kiverte a biztosítékot.

Schiller Mariann, a Magyartanárok Egyesületének tagja szerint a tanárok nem vártak sokat az új tankönyvektől, mert az alaptanterv hibái, a nagy mennyiségű tananyag miatt már eleve nem lehetnek jók.

Schiller úgy látja, hogy a 21. századi modernitás abszolút nem valósult meg a könyvekben, ugyan sokszor hivatkoznak az internetre, de ennél több nem történik.

„ Vannak olyan feladatok, hogy nézz utána az interneten, de arról egy szó nem esik, hogy hogyan, hol, miként lehet hozzá kezdeni, vagy mit is jelentene a teljes világhálón való keresés ” – magyarázza.

A digitalizáció sem jött össze, pedig a vírus miatti távoktatás adhatott volna egy kezdőlöketet ennek, mert a tanárok most amúgy is hozzá vannak szokva a digitális használathoz.

Az Oktatási Hivatal digitalizáció alatt mindössze a tankönyvek pdf-ben való letöltését érti. A tanárnő szerint a tankönyv szerkesztése nem ad lehetőséget arra, hogy a gyerek értelmezzen egy-egy adott művet, mert a felépítés szerint előbb jön a magyarázó rész, hogy miről szól a vers, és csak azután maga a mű.

A feladatok is néha nonszenszek, példuál egy halálról szóló antik vers kapcsán azt kérdezi a könyv, hogy „szerintetek melyik a legszebb kor?”

Maguk az oldalak is nagyon zsúfoltak, és elképesztő mennyiségű tananyagot tartalmaznak. Néhol nagyon szárazon is tálalják, például a 9-es nyelvtankönyv hosszasan sorol olyan grammatikai kategóriákat és rendszert, ami a nyelvész szakmai körökben korántsem egyértelmű.

Schiller úgy látja, hogy egyedül az ötödikes nyelvtankönyvben lehet felfedezni némi pozitív változást, jobbak lettek a szövegek, valamivel gyerekközelebbi, ugyanakkor még mindig a hangtant tanítja előbb, és nem a mondattant, amihez talán egy ötödikes gyereknek több köze lenne. Erről persze nem a tankönyv tehet, hanem a tantervi szabályozás, a NAT és a kerettanterv.

Eltűntek a kortárs irodalom nagy alakjai

Romankovics András, a Tankönyvesek Országos Szakmai Egyesülete (TANOSZ) alelnöke az egyesülettel épp azt hasonlítják össze, hogy mennyiben változtak a 2018-as újgenerációsnak mondott állami tankönyvekhez képest a NAT 2020-hoz készült új állami tankönyvek. Az elemzésnek az elején tartanak, de néhány jellemző és nyugtalanítónak tényt már sikerült megállapítaniuk.

Szerinte a leginkább szembetűnő változás, hogy az első osztályos ábécés könyvekből eltűntek a kortárs magyar szerzők. Egy régi módszer szerint minden betű tanításához társul egy szó és egy vers, hogy a gyerekekben könnyebben rögzüljön.

Romankovics azt vette észre, hogy 38 betűből 9-10 esetben változtatták meg a verset, aminek következtében olyan szerzők kerültek ki a tankönyvből, mint: Varró Dániel, Gryllus Vilmos, Szilágyi Ákos, Tóth Krisztina. A helyükre jött Móra Ferenc, Petőfi Sándor, Fecske Csaba, Csoóri Sándor. „Bár a 2018-as újgenerációs ábécéskönyv oldalai és feladatai 85-90%-ban megmaradtak a 2020-as tankönyvben is, de szakmai-módszertani szempontokkal nehezen magyarázható, hogy éppen népszerű kortárs szerzők versei kerültek ki. Maruzsa Zoltán azt mondta, hogy ezek a könyvek modernek és 21. századiak lesznek, de akkor hogy lehet, hogy pont őket szedték ki? ” – mondja Romankovics.

Romankovics a tanköny tananyag mennyiségét is sokalja, kiszámolták, hogy egy első osztályos 11 könyvből és munkafüzetből tanul, ezekben pedig összesen 1324 oldal van, ami rengeteg egy óvodából éppen kikerült gyereknek. Az is megjósolható, hogy ennek az enyhítése tanítóik számára feleslegesen sok nehézséget fog okozni.

Kimaradt a törikönyvből a finnugor nyelvrokonság

A történelem könyvekkel sincs a szakma maradéktalanul megelégedve. A Történelemtanárok Egylete egy gyorsközleményt adott ki, amiben azt írták, hogy az új könyvek módszertanilag több évtizedes vissszalépést jelentenek.

Egyrészt botrányosan kevés szó, mindössze egy-egy lecke, esik Egyiptomról, Hellászról és Rómáról az ötödikes könyvekben, míg más anyagrészek ahelyett, hogy szűkültek volna, felesleges információkkal bővültek.

Emellett sokszor mítoszokat, nemzeti mitológiát kezelnek kész tényként a tankönyvek, például azt, hogy a tudományosan egyáltalán nem megalapozott kettős honfoglalást vagy a hun származást. Miközben elfelejtik megemlíteni, hogy a magyar nyelv a finnugor nyelvcsaládba tartozik.

Egy kis propagandának is jutott hely az új törikönyvekben, a 24.hu szúrta ki, hogy a Szent Erzsébet jócselekedeteiről szóló részbe bekúszott az Erzsébet-program is.

A tanárok és szakemberek szerint a legnagyobb probléma azonban még mindig maga a NAT, és az, hogy a tanároknak még csak tankönyvválasztási lehetőségük sincs.

Magyarországon azt tanítják a kisdiákoknak, hogy a székelyek ma is rovásírással írnak

Bálint-Pataki József

Megszólalt a héten a Telexen Kolozsi Ádám és a volt indexesek által két héttel ezelőtt indított új hírportálon a Finnnugorok helyett hun rokonságról tanulnak az ötödikesek címmel megjelentetett cikkében beszámolt arról az új ötödikes történelem tankönyvről szóló múlt szombati szakmai vitáról, amelyet a magyarországi Történelemtanárok Egylete Youtube-on is közvetített éves konferenciáján tartottak. A disputa során, amelyen a tankönyv két „tananyagfejlesztője” közül csak a Phd. Szabados György kívánt részt venni, a vita fókuszában a kiadványnak a korai magyar históriával foglalkozó részei álltak.

Miközben a bírálók arra az álláspontra helyezkedtek, „hogy az áltények és a dezinformációs kampányok korában az iskola Magyarországon egyáltalán nem készíti fel a gyerekeket a működőképes információszűrésre”, és ennek beszédes látlelete a ötödikes történelem tankönyv, a mondavilágra és a krónikás hagyományra erősen építő, „a nemzeti dicsőség elültetésének szándékával” tető alá hozott kiadvány alkotó-védelmezője azzal érvelt, hogy „minden mítosz mélyén ott rejtőzik a történelmi igazság”, és azt hangsúlyozta: „a magyar néphagyományban mélyen meglévő hun-magyar folytonosság egyáltalán nem az a fajta áltudományos ezotéria, mint a Szíriuszról jött magyarok vagy a sumér rokonság.” Végül Phd. Szabados arra a meghökkentő álláspontra helyezkedve, hogy „a magyar őstörténet kapcsán nem létezik tudományos konszenzus”, azzal lepte meg a vitapartnereit, hogy ez a helyzet szabad kezet adott számára, és ily módon akár egy vélemény is kötelező tananyaggá tehető. ítélték. A szakemberek által is nagyra értékelt dokumentum átdolgozásának szükségességét nem a szaktárca, az EMMI miniszter Kásler Miklós, hanem Gulyás Gergely kancelláriaminiszter hozta a nyilvánosság tudomására. Egy nappal az idei tanévkezdet előtt hangot adva az elégedetlenségnek bejelentette: az elkészült dokumentumot csak vitairatnak tudja az Orbán-kabinet tekinteni, mert abban „komoly változtatásokra van szükség a történelemre, irodalomra, természettudományokra vonatkozó elképzeléseken.”

Hosszú ideig sem a szülők, sem a tanárok nem tudhatták meg, hogy mit is tanulnak majd szeptembertől a diákok az újraírt alaptanterv szerint. A NAT-nak megfelelő történelem tankönyvekről pedig a szaktanárok szervezete, a Történelemtanárok Egylete is csak az előző tanév lezárását követően, a nyári vakáció idején kapott információkat. Aztán, hogy végre megtudhatták, hogy két és fél hónap múlva miből kell tanítaniuk, június végi gyorsreagálásukban ízekre szedve elemezték és teljesen alkalmatlannak ítélték a 4 új tankönyvet tartalmi és pedagógiai-módszertani szempontokból egyaránt.

Ebben tételesen kimutatták, illetve számos konkrét példával igazolták is, hogy a NAT-2020 hangoztatott alapelveihez képest az új tankönyvek nem felelnek meg az elvárásoknak. Nem alkalmasak például a diákok számára a forráskritikai gondolkodás kialakítására, mert azokban a szerzők helyett megnevezett „tananyagfejlesztők” a mítoszokra és legendákra alapoznak a tudományos érvek helyett, továbbá a magyarok származásának leírásakor a tankönyv megtévesztően leegyszerűsít, és nem jeleníti meg a szakmai vitákat, a szöveg pedig csak egy verziót erősít, a hun származást, stb., stb., stb.

Az pedig egyenesen elképesztőnek tartották, amit az új tankönyv Történészszemmel rovatában szó szerint így „tanít”: „A hagyományok, legendák, néprajzi leírások önmagukban hitelesek, sőt történelmi források értelmezését is ennek rendeljük alá.” Ki is mondták: „Ezt az álláspontot elfogadhatatlannak tartjuk.”

Ezeken túlmenően rámutattak arra is, hogy a számos tévedést felsoroló hibajegyzékükbe bekerült bántó pontatlanságok, a zavaró leegyszerűsítések és a botrányos szerkesztetlenség is mind-mind az erőltetett rohammunka következménye lehet, amit nem lett volna szabad megengedni egy kötelező tankönyv esetében. Mindezek alapján nyomatékosan kérték a tankönyv kéziratának a korrekcióját, és természetesen azt is, hogy az, ebben a hevenyészett formájában nehogy kinyomtatásra és terjesztésre kerüljön.

Ezzel együtt nagyon súlyos etikai kifogásaik is merültek fel a megvizsgált tankönyvekkel szemben. Megrökönyödve nehezményezték azt a példátlan tankönyvírói/tankönyvkiadói gyakorlatot, amely szerint „a 4 tankönyv tananyagfejlesztői, szakértői és lektorai ugyanazon alkotói körből kerülnek ki. Az egyik tankönyv szerzője a másik változatnak a társszerzője („tananyagfejlesztője”), aki közben szerzői és tudományos szakértői feladatot is ellát egyben.” Mint írták: „Tankönyvi szövegrészek lettek átemelve (még az 5. évfolyamos könyv és a 9. évfolyam között is van egyezés), illetve problémásnak véljük, ha az egyik tankönyv szerzője a másik változat lektora (ez az 5. és 9. évfolyam tankönyveinél is így van)”.

Hiába voltak ezek a megcáfolhatatlan és jobbító szándékú szakmai észrevételek, mind-mind falra hányt borsónak bizonyultak. A számos ponton elfogadhatatlannak minősülő kéziratokból villámgyorsan kinyomtatott tankönyv lett, és kötelező módon bevezették szeptember elsejétől.

Mindezeket fontosnak ítéltük elmondani még mielőtt ismertetnénk a Telexen minap napvilágot látott, Kolozsi Ádám írta Finnnugorok helyett hun rokonságról tanulnak az ötödikesek című cikket, nem utolsósorban azért is, mert az az új szemlélet és megközelítés, mely tükröződik ezekből az elfuserált történelemtankönyvekből előbb-utóbb óhatatlanul is kínos helyzetbe hozhatja a szűkebb pátriánkban tanító pedagógusainkat, tanítókat, történelem és magyar irodalom, illetve nyelvtan tanárokat egyaránt. Nyilván ők nem az újraírt magyarországi tankönyveket használják, de akarva-akaratlanul is szembesülniük kell majd, hogy Nem úgy van most, mint volt régen.”

Elvégre a mi közös történelmünkről van szó, azt írták át ilyen megengedhetetlen módon, ráadásul kötelező tankönyvekben. Vagy netán átvesszük majd mifelénk is ezt a sajátos „reformszemléletet” és tudomásul vesszük, hogy mára nyelvészek, régészek, genetikusok feladata lett a nemzeti önazonosság meghatározása? Esetleg mi is töröljük a szótárunkból a „kalandozások kora” fogalmat, mert ezt kérik a történelmünket most újraíró magyarhoni, akadémikusoknál okosabb reformtörténész-megmondóemberek? Hagyjuk netán szó nélkül a most bevezetett „újításokat” és simuljunk tájba?

Ha így teszünk, akkor ne is lepődjünk meg azon, hogy Pannóniában már a 8-9 éves kisdiákokat is olyan röhejes szamárságokra okítják, miszerint Csíkszeredában meg Sepsiszentgyörgyön és mindenütt másutt Székelyföld-szerte, a székelyek ma is rovásírással írnak. Hiszen expressis-verbis ez olvasható az idén szeptembertől használatos harmadik osztályos nebulók olvasókönyvében: „a székely-magyar rovás ma is használatban levő, élő írás… Ezt az írást a magyarok több csoportja alkalmazta, de a székelyek őrizték meg minden napi használatra.”

Cikkének felvezetőjében, majd annak első részében a Telex újságírója részletesen is bemutatja mindazt, amiért forrong Magyarországon a históriát tanító pedagógustársadalom döntő többsége, amelynek jogos háborgásáról, annak motivációiról már az előbbiekben vázlatosan magunk is említést tettünk. Egyúttal megtudjuk a cikk létrejöttének indokát: ha nem is akkor, amikor kellett volna, de legalább most létrejött egy szakmai vita az idei tanévtől kötelező módon bevezetett ötödikes történelem tankönyvről, annak egyik szerzője (bocsánat: „tananyagfejlesztője”) és a gyakorló történelemtanárok között.

„Szeptembertől már új, széles körben vitatott tartalmú tankönyvekből tanulják a történelmet az ötödikesek és kilencedikesek. Miért éppen a magyar őstörténetet írták át? Ezt miért egyetlen szerzőre bízták? Ő miért tett bele a tankönyvbe olyasmiket, amiket a történészek nagy része nem fogad el? A történelemtanárok szombaton összecsaptak a „hunpárti” Szabados Györggyel.

A finnugor nyelvrokonságot az új történelemtankönyv csak egy nyelvészek által vallott hipotézisnek állítja be, a hun-magyar folytonosságot és a történelmi mítoszok magját ellenben valóságosnak tartja, és leteszi a garast a kettős honfoglalás tézise mellett, pedig azt a történészek nagy többsége elutasítja. Ez csak néhány erősen vitatott pont az új történelemtankönyvekből, amiket kötelező jelleggel használnak ötödikben és kilencedikben, de arról sincs szakmai konszenzus, hogy a honfoglalás egy előre eltervezett akció lett volna, ahogy az a tananyagban szerepel. Nincs szó ugyanakkor az új könyvben a besenyőkről, pedig a meghatározó vélemény szerint a honfoglalók előlük menekültek nyugatra.

Az, hogy a XX. század története politikailag megosztja az embereket, természetes, de hogy a közelmúlt mellett éppen az őstörténet az, ami hatalmas indulatokat képes kiváltani a szélesebb közvéleményből, némileg magyar sajátosság. A 19. századi török-ugor háború nemcsak nyelvtörténeti, hanem politikai kérdés is volt, az István, a király rockopera is felszínre hozott sok addig szunnyadó identitástémát, de újabban miniszterelnöki szinten is elhangoznak időnként kisebb-nagyobb kipcsakolások.”

A magyarságpolitika szempontjából korántsem jelentéktelen és teljesen fölösleges kiprovokált konfrontáció okai feltárásának ezzel a bemutatott nyitánnyal koránt sincs vége Kolozsi Ádám írásában. Ezt követően előbb az események hátterében álló három tényezőt veszi górcső alá, majd a dolgok mélyére ás. Közben értelemszerűen nem feledkezik arról se beszámolni, hogy miként érvényesült a már általunk szóbahozott etikátlanság, a „kéz kezet mos” tisztességtelen gyakorlata.

„Három tényező határozza meg az eseményeket:

  • A korai magyar történet iszonyú izgalmas kutatási terület, rengeteg ismeretlennel még az alapkérdésekben is. Az elmúlt években fontos új felfedezések jöttek, részben a régészet felől, részben az archeogenetikából, bár az utóbbi terület eredményeit a kutatók nagyobb része még óvatosan kezelné.
  • A téma a szélesebb közvéleményben súlyosan átpolitizált, egy sor nemzeti mítosz és ideológiai vélemény kapcsolódik hozzá. A kormányban Kásler miniszter személyes mániája az őstörténet és a hun származás, aminek a jegyében létre is hozták a Magyarságkutató Intézetet.
  • A Magyarságkutatóban hangsúlyozott nézetek elég határozottan megjelentek az új tankönyvekben. A korábbi törikönyveknek a korai magyar történelemről szóló fejezeteit írták át leginkább, méghozzá Szabados György, a Magyarságkutató Intézet munkatársa elképzelései alapján.

Miután január végén elfogadták az új Nemzeti Alaptantervet (NAT), néhány hónap alatt átírták a tankönyveket, majd pillanatok alatt el is fogadták azokat. Az új NAT miatt is bőven voltak viták, a tankönyvkritika pedig régóta kedvelt műfaj nálunk, főleg mióta államosították a tankönyvpiacot. Pár éve már csak állami tankönyvekből lehet tanulni, a tanszabadság ebben a tekintetben abban merül ki, hogy az iskolák két tankönyvcsalád közül választhatnak – de mindkettőt az Oktatási Hivatal fejleszti.

A gyakorlatban ez történelemből például úgy néz ki, hogy az egyik változat (itt teljes terjedelemben olvasható) szerzője a másiknak (ez pedig itt) a társszerzője; aki amazt írta, az emezt lektorálta. A tananyagfejlesztők ugyanabból a csapatból kerülnek ki, így a párhuzamos könyvek között a variancia is eléggé behatárolt. Azt is lehetne persze gondolni, hogy ez nem olyan nagy baj, hiszen a tananyag úgysem a szerzők egyéni ízlésén múlik. A valóságban azonban a történelemtankönyvekkel szemben éppen az a fő kritika, hogy azokban egy sor olyan állítás szerepel, amelyekről nincs konszenzus a történettudományban, sőt, azokat inkább csak egy, most politikailag éppen jól álló gárda fogadja el. Ők a saját szájuk íze szerint írhatják most át a tankönyveket, melyeknek versenyhelyzet híján már nincs alternatívája a magyar közoktatásban.”

A folytatásban a cikkszerzőnk Klaniczay Gábort, az egyik legnevesebb magyar középkortörténészt és egyetemi tanárt idézi, aki a következő intő szavakat fogalmazta meg az egy héttel ezelőtt tartott tankönyvről folytatott vitában:

„Tankönyvírásnál nagy alázatra van szükség. Olyan arányossággal kell bemutatni az anyagot, ami egy gyerek számára képet ad az általános tudásunkról, és nem egy véleményt hangsúlyoz agyon. Ez a részrehajlás problémája, ebből a könyvből pedig hiányzik a szükséges távolságtartás. Sok szakmai hiba is van benne, ennél sokkal alaposabb lektorálás kellene.”

Ezt követően arról értesülhetünk, hogy a Történelemtanárok Egylete videón közvetített hagyományos éves tanácskozásán csupán egyik, a jelek szerint viszont a legizgalmasabb panelbeszélgetése volt az ominózus ötödikes tankönyvhöz köthető vita. A Nekünk másik Mohács kell? Emlékezetpolitika, áltörténelem és történelemtanítás címmel megrendezett fórum beharangozójában tudatosan fogalmaztak a következőképpen:

„A múltban gyakran előfordult, hogy egy politikai hatalom önmaga legitimációjának erősítésére új történelmet rendelt. Korunkban mintha sokfelé a világban, így Magyarországon is újra erősödne ez a törekvés: korábban marginális tudománytalanságok válnak hivatalossá. Ráadásul egy olyan időszakban, amit sokan a „valóság utáni” világ kezdetének tartanak. Mennyiben fenyegeti ez a társadalmak történeti tudatát, és mi ezzel a történelemtanítás dolga? Ezzel foglalkozik a Történelemtanárok Egylete éves konferenciája 2020-ban. Az esemény egyik apropóját az adja, hogy az Egylet legendákkal foglalkozó weboldala (tenyleg.com) elnyertea SozialMarie nemzetközi díját, melyet a társadalmi innovációk számára alapítottak.”

Így érthető, hogy a szakmai grémium európai kitekintéssel kívánta körüljárni a história és a kortárs politika viszonyát. Értelemszerűen ez a sokkal szélesebb megközelítés aztán elvezetett a saját portán történő söprögetéshez, melyet ekképp tár elénk a Telex Indexes cikkeiből az olvasónk számára már ismert munkatársa. (Kolozsi Ádám rovatunkban korábban ismertetett szókéréseit lásd itt és itt.)

„A vitát a Történelemtanárok Egylete (TTE) Youtube-on is közvetített éves konferenciáján tartották, ahol egyébként a történelem és politika kapcsolatáról volt főleg szó. Putyin múlthamisításáról (Sz. Bíró Zoltántól), amivel mostanában éppen a lengyelekre próbálja tolni a felelősséget a II. világháborúért, miközben Moszkvában megpróbálják tisztára mosni a Molotov-Ribbentrop-paktumot; a lengyel emlékezetpolitikáról (Mitrovits Miklóstól), amit a magyarhoz képest sokkal inkább vívnak a külpolitikai színtéren is (főleg éppen az oroszok ellenében); és arról (Zemplén Gábortól), hogy az áltények és a dezinformációs kampányok korában az iskola Magyarországon egyáltalán nem készíti fel a gyerekeket a működőképes információszűrésre.

Az, hogy erre mennyire szükség lenne, a korai magyar történelem példájából is kiderül. A szélesebb tömegek a tudósokat ártalmas, kártékony, áruló társaságnak tartják, akik el akarják titkolni a valódi magyar történelmet – utalt az akadémiaellenes mítoszokra Klaniczay. „Hogy a politikában kihasználják a középkort ideológiai szempontból, az természetes. A kérdés, hogy létezik-e olyan szakmai kontroll, ami képes érvényesíteni a tudományos szempontokat” – mondta a kutató.

„Az új történelemtankönyvet sok kritika érte az elmúlt hónapokban, ezek egyik katalizálója éppen a TTE, amelyik részletes hibajegyzéket is összeállított. A szaktanári szervezet bírálatait ellenfeleik politikai indíttatásúaknak állítják be. Rétvári Bence államtitkár például Niedermüller-átképzősöknek titulálta a tanárokat, amikor azok górcső alá vették az új NAT-ot. Ehhez képest akár már azt is pozitívnak lehet látni, hogy a TTE konferenciáján szakmai jellegű vita folyt. A tananyagfejlesztők közül csak Szabados György vállalta a részvételt.”

Korábban már felemlegettük, hogy amennyiben hitelt adunk a reformer megközelítéseknek törölnünk kellene a szótárunkból a „kalandozások kora” bevett fogalmat, amit még 1842-ben Horváth Mihály honosított meg, majd 1869-ben a „kalandozást” szakkifejezéssé tette, mert úgymond ma már egész más színben kell tekinteni – legalábbis az ügybuzgó tankönyv-tartalomfejlesztők szerint –, az elődeink 872 és 970 közötti, alapvetően zsákmányszerző európai portyáit.

Íme, itt az indoklás is:

„Könyörgök, felejtsük már el azt a kifejezést, hogy kalandozások” (kiemelés az eredeti cikkben – n. n.) mondta a vita egy pontján Szabados, arról beszélve, hogy az új tankönyv elkezdi kivezetni a fogalmat (helyette támadó hadjáratokról meg eltervezett katonai akciókról beszél), amikor a dicső magyar múlt megjelenítéséről és az oktatás pozitív identitásformáló funkciójáról (ez most deklarált feladata az iskolának) esett szó. Ugyanez a kérdés merült fel a honfoglalás, mint eltervezett stratégia vs. a népvándorlási dominó és menekülés kapcsán, valamint a 907-es, németek ellen győztes pozsonyi csatával kapcsolatban, amit a nemzeti jobboldalon úgy tartanak számon, mint amit igaztalanul elhallgatott idáig az akadémiai történetírás (valójában korábban is megjelent a tankönyvekben, bár tényleg nem túl erősen).”

Ezek után lássuk, hogy álunk a legendákkal, a mítoszokkal, miért is nevezte a Magyar Nemzet egyik felhördült újságírója által vehemensen megtámadott cambridge-i egyetem történész professzora, Berend Nóra az új ötödikes történelem tankönyvet Kis magyar mitológiának.

„A nemzeti dicsőség elültetésének szándékát lehet sejteni abban is, hogy az új történelemtankönyv milyen hangsúlyosan jeleníti meg a nemzeti mítoszokat. A könyv erősen épít a mondavilágra és a krónikás hagyományra (Hunor és Magor, Noétól, illetve Attilától való leszármazás, Csaba királyfi, turulmonda), és a forráskritikai szempontot itt nem nagyon jeleníti meg. Minden mítosz mélyén ott rejtőzik a történelmi igazság – érvelt Szabados, azt hangsúlyozva, hogy a magyar néphagyományban mélyen meglévő hun-magyar folytonosság egyáltalán nem az a fajta áltudományos ezotéria, mint a Szíriuszról jött magyarok vagy a sumér rokonság.”

Klima László egyetemi oktatónak, régésznek és finnugor nyelvésznek erre a fejtegetésre adott szellemes válaszát nem véletlenül választottuk e cikkbemutatónk címének. A magyar őstörténet, finnugor őstörténet és a finnugorok középkori történetének kitűnő ismerője a szakmai igényességre és a mindenkor kötelező tudósi mértékletességre figyelmeztette vitapartnerét:

„’Vigyázzunk, nehogy a turullal álmodjunk, mert bárki teherbe eshet’– riposztozott a ’minden mítoszban van valami’ érvre Klima László régész és finnugor nyelvész. ’Szerintem az ötödikeseknek is el lehet mondani, hogy nem minden monda feltétlenül igaz, és sok mindent nem tudunk, hogy hogy is volt a hunokkal’ – mondta Klima, aki szerint a tankönyv a mondai hagyománnyal szemben semmilyen kritikát nem fogalmaz meg, miközben célzatos hangulatkeltéssel él, és kételyeket akar ébreszteni a nyelvrokonsággal szemben. ’A tankönyv egy nagyon dicsőséges magyar múltat szeretne bemutatni. De mi köze a mai magyarságnak a honfoglalókhoz? Genetikailag szinte semmi, miközben a nyelv szinte ugyanaz.’”

E csörte bemutatása után a Finnnugorok helyett hun rokonságról tanulnak az ötödikesek cikk olvasója elénk tárja, hogy hol is húzódnak meg az igazi választóvonalak a vitapartnerek között. A szembenállás alfája és ómegája a magyar őstörténet gyökeresen eltérő megközelítése, melyben, azért csak lehetséges talán a mai, már-már szekértáborosdinak tűnő intranzigencián egyszer túllépni, hisz egy kulcskérdésben már kialakulni látszik a konszenzus a két nézőpont között: a nyelvrokonság és a néprokonság nem összekeverendő fogódzó az őstörténetünk számára. Mindeközben a „tananyagfejlesztő” Szabados György, Magyarságkutató Intézet igazgatója, aki nem mellesleg az intézmény László Gyula Intézetének az első ember beismeri: az etikailag annyira kifogásolt oda-vissza lektorálás nem vall jó ízlésre.

„Szabados György azt képviseli, hogy az elmúlt évtizedek magyar őstörténetét a finnugor elmélet (Szabados az enyhén dehonesztáló, nyelvészek körében nem használt “finnugrista” alakot használja) dominálta, ettől kell megszabadítani a területet. Mások szerint ez ködszurkálás, délibábokkal vívott harc: a finnugor nyelvrokonság egy dolog, a magyar etnogenezis egy másik. Mostanra mindenesetre mintha mindkét oldal elfogadná kiindulópontnak, hogy a nyelvrokonság és a néprokonság független egymástól. Talán ez az egyetlen konszenzusos pont, és ez azért valódi elmozdulás ahhoz képest, amikor a finnugor őshazából indultak ki az őstörténészek is. Így valóban jobban megnyílt a tér a törökös kapcsolatok, a sztyeppei civilizáció és a lovasnomád hagyományok előtt. A magyar őstörténetért vívott harc ugyanakkor csak még inkább megélénkült azzal, hogy új és társtudományok kapcsolódtak be. A korábban domináns nyelvészettel szemben Szabadosék főleg a természettudományok szerepét hangsúlyozzák, bár a hun hagyomány, a népi emlékezet miatt szeretnek hivatkozni a néprajzra is.

’A múltról való tudás színesedik, zajlik a paklik újraosztása a tudományágak között’ (kiemelés az eredeti cikkben – n. n.) indokolta Szabados, hogy miért éppen az őstörténeti részt kellett újraírni a tankönyvekben. Esetleg az is szerepet játszhatott, hogy a miniszter imádja a témát? A moderátor Stumpf András kérdését a szerző hevesen utasította vissza, ahogy arra is nemmel felelt, hogy politikai megrendelést hajtott-e végre. Arra azonban, hogy szerinte rendben van-e, hogy az új tankönyvek szerzői egymást lektorálják, így válaszolt: ’Szívem szerint azt mondanám, hogy nincs rendben”.

A tudósítás végéhez közeledve természetesen előkerül az évtizedek óta fel-fellángoló tudományos perpatvarok kedvenc témája, a megosztó kettős honfoglalás elmélete, melyet az ismert és közkedvelt Erdélyből elszármazott, majd hozzánk 1940-ben visszatért és 1949-ig kolozsvári egyetemi tanárként működő László Gyula régész-történész és képzőművész az 1960 évektől dolgozott ki és igyekezett a szakmával elfogadtatni, amúgy sikertelenül. Tegyük hozzá: ezt az elméletet Magyarországon és külföldön is, a mérvadó szakma csaknem minden tekintélye elutasította. Egyik legismertebb régészünk nem véletlenül jegyezte meg róla: az elmélettel „úgy tűnhetik, hogy azzal a magyar tudományosság mégiscsak benevezett a »ki volt itt hamarabb?« című, valójában megmosolyogtató játékba.”

„Oké, de miért csak egy álláspontot jelenít meg egy kötelező tankönyv, méghozzá olyat, amiről messze nincs tudományos konszenzus? Ez legélesebben a kettős honfoglalás kapcsán jön elő. Az eredetileg László Gyulától eredő hipotézist a tankönyv támogatólag hozza be; miközben a tudományos életben marginális az elfogadottsága, Szabados úgy írta bele a tankönyvbe, hogy erről a tanulók semmit nem tudnak meg.

“Tény, hogy a kettős honfoglalás elméletének támogatói számbeli kisebbségben vannak. De az igazság nem mindig a többségnél van” (kiemelés az eredeti cikkben – n. n.) – mondta erre Szabados, azt pedig terjedelmi okokkal magyarázta, hogy a vitatott eredetű magyar népnévnek miért kizárólag a hun származtatását tette bele a könyvbe, miközben a finnugort kihagyta.”

A helyszíni beszámoló fináléjából kiderül, hogy egyfajta végszóként valóban sikerült bombát robbantania Szabadosnak, de erre egy magát tudós embernek tekintőnek, egy Phd. cím birtokosának aligha van miért büszkének lenni. Hogy miért nem, az a cikk záró passzusából kiderül. De arra is választ kapunk itt, hogy miért nem tekinthető tudományosan megalapozottnak a magyarországi ötödikesek történelem tankönyve:

„’Ha alternatív, nem konszenzusalapú elméletek egyáltalán megjelennek, akkor legyenek ütköztetve az érvek és ellenérvek. Ez itt nincs meg” – mondta Reparszky Ildikó, a Fazekas tanára. ’A magyar őstörténet kapcsán nem létezik tudományos konszenzus’ – válaszolt erre egy meglepőbbet Szabados György, ami az objektivitás lehetőségét tagadó, az erőben hívő kultúrharcos alapállásra emlékeztetett. Szerinte ezt csak azok róják fel, akiknek a véleménye most kevésbé jelenik meg.

’Egy tankönyv esetében különösen veszélyesnek és helytelennek tartom, hogy úgysincs konszenzus’ – mondta erre Klaniczay Gábor. A közönségből egy felszólaló végül így összegzett: ‘Ha nincs tudományos konszenzus, akkor nincs bizonyíték, csak vélemények vannak. És ez a tankönyv egy vélemény.’”

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.