BIOLÓGIA EMELT SZINTŰ ÍRÁSBELI VIZSGA É RETTSÉGI VIZSGA

Budapest, 2008. december 9.

Közös múlt – különböző nézőpontok

Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet keretei között működő Szlovák–Magyar Tanári Munkacsoport 2008 májusában két nemzetközi konferenciát tartott a Szülő­föld Alap támogatásával. Az első konferencia 1 előadásai elsősorban a készülő közös magyar–szlovák történelemkönyv történeti hátterét igyekeztek megvilágítani. A második konferencia 2 a multiperspektivikus oktatás elméleti sajátosságait, illetve gyakorlati tapasztalatait mutatta be részben a közös francia–német, részben a készülő közös magyar–szlovák történelemkönyv kapcsán. A folyóirat következő három számában a Multikulturális Műhely rovatban a két konferencia néhány előadásának szerkesztett, bővített változatát adjuk közre.

Miroslav Michela

Közös szlovák–magyar történelem a magyarországi tankönyvekben szlovák szempontból 3

A tankönyvek, az emlékezet és a szlovák–magyar viszony

Az iskolákban folyó oktatás a lakosság szocializációs folyamatának fontos része. Azoknak az iskola jellege által meghatározott standard ismereteknek és készségeknek az összességét továbbítja a tanulókhoz, amelyek segítségével tájékozódhatnak a társadalmi életben. Ez a tény ugyanakkor az oktatás bizonyosfajta homogenizálásának az oka is. Az oktatási-nevelési folyamat során a tanulókban a társadalmi viszonyok szélesebb vagy szűkebb körű értelmezése szempontjából kulcsfontosságú állásfoglalások alakulnak ki. Ilyen szempontból az iskolákban – már az alapiskolától kezdődően – jelentős szerepet tölt be a történelemoktatás. A történelemtankönyvek a tanítási folyamat meghatározó eszközei. „Az edukáció konstrukcióját”, bizonyos modellt vagy forgatókönyvet biztosítanak, amelyek segítségével a társadalom szabályozza az iskolában megvalósuló nevelést, s ezekben kódként az is helyet kap, hogy az arra illetékes személyek vagy csoportok milyen mozzanatokat tartanak fontosnak hangsúlyozni. 4 Ezáltal ugyanis jelentősen befolyásolják a lakosság kulturális emlékezetének reprodukálását. 5 A tankönyvek a valóság partikuláris szerkezetének a terjesztői, tudományos, a társadalom által elfogadott időszerű információkat, értékeket és normákat továbbítanak, irányt mutatnak. A történelem tanítása során tisztázódnak a szociális kategorizálással és a mentális reprezentációval összefüggő „mi–ők” viszonyok. 6

A 18. század végétől kezdett érdeklődés mutatkozni az egységes, tömeges, standardizált történelemtanítás iránt. Ehhez szorosan kapcsolódó különleges jelenség volt a nacionalizmusnak, annak az ideológiának a kialakulása, amely a társadalom élete legfontosabb kategóriájának „a nemzet”-et tartja. 7 S éppen a tankönyvek váltak a „nemzeti múlt” újrateremtőivé. Felkínálják a társadalom által elfogadott, ott elterjedt és pozitívan értelmezett események magyarázatának kereteit. A társadalmi ellenőrzés rendszerének részévé váltak, amely a múlt egységes világképét volt hivatott kialakítani. 8 Mindezek mellett éppen a 19. században az egyre erősödő nemzeti mozgalmakat legitimáló törekvések, „tudományos értékek” eredményei a múlt egyes pontjainak eltérő magyarázatát kezdték visszatükrözni. Annak ellenére, hogy még nem is olyan régen, a posztmodern korszak jellegéből kiindulva Nyugat-Európában nem számítottak arra, hogy a nacionalizmus mint jelenség a társadalmakban hosszú ideig jelen lesz, az 1989 után bekövetkezett események (pl. a Balkán véres konfliktusai) azt bizonyították, hogy a nacionalizmussal még sokáig számolnunk kell. Ennek a jelenségnek a posztkommunista országokban máig jelentős befolyása van. Úgy tűnik azonban, hogy a nacionalizmus a közös Európa számára is óriási kihívást jelent.

A nemzetek olyan kollektív, cselekvésképes szubjektumként vannak „elképzelve”, amelynek megvannak a múltban lejátszódott történetei, ugyanakkor vízióval rendelkeznek a jövőről. Ennek a „képzelt közösségnek” (imagined community, ahogy Benedict Anderson nevezte őket) az egyes tagjai azonosulnak az elismert „nemzeti attribútumokkal”, s ezekre mint rájuk vonatkozó jegyekre tekintenek. Ez az azonosulás váltja ki azt, hogy az egyes „nemzetek” képviselői érzelmileg többé vagy kevésbé kötődnek a „nemzeti létükkel” kapcsolatos témákhoz. A történelem utólag rekonstruált mozzanatait ilyen szempontból úgy érzékelik, mint a „mi” (mi mint közösség), tehát az „én saját” (én mint egyén) győzelmeit és bukásait, amelyek minden esetben „velük szemben” (ők) történtek meg. Az adott csoport az ilyen azonosítás alapján reprodukálja a közös kánont, amely ugyanakkor megalapozza és alakítja (kollektív) identitásukat is. 9 A „nemzeti múltat” a „tragédiák” és „győzelmek” egymás utáni folyamata képviseli, amelyeket a különféle mítoszok, sztereotípiák, szimbólumok stb. is átszőnek. A múlt ezekben az elbeszélésekben a részt vevők konkrét, ideologizált prizmáján keresztül ölt testet.

Magyarországon, Szlovákiában, de a többi országban is megfigyelhető „a nemzeti múltra” irányuló fokozott érdeklődés, az a törekvés, hogy „megőrizzék” és „továbbítsák” azt, ugyanakkor állandó jellegű a történelem politikai instrumentalizációja is. 10 Ezek a trendek közvetlenül és közvetve is befolyásolják a történelemtanítást. A magyarországi iskolarendszerben a történelem a fontos tantárgyak közé tartozik. Ez abban is megnyilvánul, hogy a történelmet magasabb óraszámban tanítják, és a diákok számára kötelező érettségi tantárgy.

Ez a tanulmány hat, jelenleg is gyakran használt történelemtankönyv szövegelemzésé­nek eredményeként jött létre. A tanulmánynak már az említett ok miatt sem lehetett az a célja, hogy valamiféle „komplex értékelést” nyújtson. Nemrég hasonló elemzéseket készített például Július Alberty, Valéria Chromeková vagy Szarka László is. 11 Tudatában vagyok annak is, hogy Szlovákiától eltérően Magyarországon liberálisabb gyakorlatot folytatnak a tankönyvek használatában. Nem törekszem arra, hogy didaktikai szempontból részlete­seb­ben elemezzem az adott tankönyvek szövegét, sem arra, hogy a történelem tananyagának általános jellegét vagy tartalmát feldolgozzam. Inkább a már kanonizált interpretációra sze­retnék összpontosítani. Mindenekelőtt arra a kérdésre keresem a választ, hogy a vizsgált szö­vegekben milyen módon vannak tematizálva a „szlovákok”, illetve a jelenlegi „Szlovákia te­rülete”. 12 Mindezek mellett általánosan ismert tény, hogy Szlovákia, illetve a Felvidék tör­té­nelmét a szlovák és a magyar narratívákban különbözőképpen (sokszor egymással szöges ellentétben) beszélik el. Ezeket az egymástól eltérő értelmezéseket gyakran „szlovák” vagy „magyar” szemléletként szokás feltüntetni, és jelentős szerepet játszanak a történelem ér­tel­mezésében minden társadalmi szinten, a szakmaitól, a politikain át a laikusig. A közös múlt az egymással versengő nemzeti ideológiák áldozatává vált. 13 A „magyar” önkép az „osztrákkal” szemben fogalmazódott meg, miközben a „szlovák” épp a „magyarral” áll szem­ben. 14 Ennek a konfliktusnak az állandó reprodukálása következtében alakult ki az az „ellenségkép”, amely Szlovákiában még napjainkban is a veszélyeztetettség érzetét ke­lti. A szlovák–magyar vagy a magyar–szlovák viszonyban az egymásnak ellentmondó ér­telmezések tehát a modern nacionalizmus termékei. Gyökereik az elmúlt évszáza­dokba nyúl­nak vissza, azonban nem a nemzetté válás hosszú folyamatáról van szó, amely a szlovák nar­ra­tívában mint „ezeréves elnyomás” és „megszabadulás” reprezentációkban kerül felszínre, hanem inkább egy olyan jelenségről, amely a modernizálódás folyamatában alakult ki. 15

Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni az első világháború hatására bekövetkezett eseményeket, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását, illetve a „nemzeti államok” létrejöttét, amelyek fontos tényezői voltak, és alapvető módon meghatározták a múlt institucionalizált magyarázatát. 16 Ezen a téren is szemben áll néhány, egymásnak ellent­mondó magyarázat. Különösen nagy terhet jelent a „trianoni trauma” néven is ismert probléma­kör, amely mind a magyarokban, mind szomszédaikban súlyos traumát vált ki. 17 Ez a téma a régió állandóan „élő” és „éltetett” feszültségforrása. Mindezek mellett a 20. században mind a mai Szlovákia területén, mind Magyarországon néhányszor átdolgoz­ták a történelemtankönyveket, újrafogalmazták a múlt értelmezését, de mindez szorosan összefüggött a pillanatnyi politikai légkörrel. Korunkban azonban Magyarországon és Szlová­kiában is a demokratikus politikai rendszer van, amelyben bizonyos általánosan elismert értékek mellett a múlt értelmezésében a nézetek pluralitása is felszínre került.

Néhány magyarországi történelemtankönyv elemzése

A vizsgált középiskolai történelemtankönyvek az olvasónak nagy mennyiségű információt nyújtanak, elsősorban a politikatörténet területéről. Már megszokott módon egymással párhuzamosan vizsgálják az egyetemes történelmet és Magyarország történetét. Annak ellenére, hogy e tankönyvek szerzői könyveik bevezetőjében azt hangsúlyozzák, hogy új szemléletet képviselnek, véleményem szerint lényeges változások csak a tananyagban való tájékozódást elősegítő szemléltető szövegek, képek, térképek vagy statisztikai adatok kibővítésében és átdolgozásában tapasztalhatók.

A legkényesebb kérdések egyike, amely lényegesen befolyásolja a tárgyalt korszak általános történelemképét, a fogalomapparátus. Ez sok esetben még a hivatásos történészek számára is komoly kihívást jelent. Vitathatatlan, hogy a különféle szakkifejezések és megnevezések használata során feltétlenül szükséges, hogy ezek és az őket körülölelő szövegrészek jelentése világos legyen. Például a „nagy háború” és az „első világháború” kifejezések kettőssége, illetve az olyan nem kellően tisztázott megnevezések, mint a „Felső-Magyar­ország”, „Felvidék”, „Szlovákia” és „Észak-Magyarország”, zavarják a szövegértést (DUPCSIK– REPÁRSZKY 2006). A szavak pontos jelentésének megértése elsősorban akkor igazán fontos, ha az adott kifejezéshez több, gyakran egymással szemben álló jelentés is társulhat. Ezért az elemzett kérdéskörrel kapcsolatban rámutatok néhány hasonló kifejezésre.

Mint a bevezetőben említettem, a legfontosabb szakkifejezés, amelyre fel akarom hívni a figyelmet, a „nemzet” szó. A vizsgált szövegekből nem tűnik ki egyértelműen, mit is je­löl­nek a szerzők az említett kifejezéssel. Mindez annak ellenére igaz, hogy a szerzők felhívják a diákok figyelmét a „modern nemzet”, valamint annak „elődje” közötti különbségekre. A szóban forgó szövegben főleg olyan kifejezéseket találunk, mint „nép”, „nemzet”, „magyarság”. Aránylag gyakran előfordul az is, hogy ezeket a nagyon lényeges kategóriákat a szerzők nem használják következetesen, s ennek az a következménye, hogy jelentésükben gyakran fedik egymást. Például Száray tankönyve, amely szlovák nyelven is megjelent, a „nemzet” („národ”) kifejezés mellett használja a „nép” („národ/ľud”) kifejezéseket is. Ennek a tankönyvnek az újabb magyar nyelvű változata a „nép” kifejezést alkalmazza, miközben a néphez/nemzethez való tartozást az alábbi három ismérv határozza meg: a nyelv, a hagyományok és az identitástudat, ami önmagában is félrevezető (SZÁRAY 1998, 195–196.; Száray 2003a, 187.). 18 Ebben a szövegrészben már a „Nagy-Morva Birodalom” kérdésköre is leköti a figyelmet, amelyet a szlovák nemzeti mitológia „aranykor”-nak tematizál. Száray Miklósnak a magyarországi szlovák gimnáziumok számára kiadott tankönyve aránylag nagy terjedelemben foglalkozik ezzel a tananyaggal (hat oldalon). Ezzel szemben a magyar nyelvű középiskolák számára kiadott tankönyv újabb változata sokkal kisebb figyelmet szentel ennek a témakörnek, s az olyan témakörök, mint a „nyitrai fejedelemség” vagy „Pribina” személye lényegében kimaradtak a tananyagból. Az említett arányosság (aránytalanság) valószínűleg az eltérő tankönyvhasználók miatt alakult így. A tankönyv szlovák nyelvű változatában azonban a szerző didaktikai célkitűzését már az első látásra is észrevehető stilisztikai és helyesírási hibák zavarják meg. Száray felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy a „Nagy-Morva Birodalom” témakörében a történelem összefonódik a politikával és „az itt élő népek nemzeti tudatával”. Arra is magyarázatot ad, miért van ez így. Utal a 18–19. századi nacionalista befolyásokra, amikor a népek visszafordultak „nemzeti történelmükbe”. A szövegben bizonyos következetlenségek is felfedezhetők, amikor ahelyett, hogy általánosan jellemezné a modern nacionalizmust, azt állítja, hogy a „szomszédos nemzetek/etnikumok” a fejlettebb magyaroktól eltérően erősebben kötődtek nemzeti mitológiájukhoz. Például: „Azoknak a kialakulófélben levő nemzeteknek a tudatában, akik nem rendelkeztek saját állammal (államisággal) és saját gazdasággal, öntudatuk formálódása során első helyre a dicső (sokszor csak a képzeletükben meglevő) múlt került.” Száray felhívja a figyelmet arra, hogy a magyaroknak is voltak hasonló mondáik, ezek azonban a jobb társadalmi helyzetük miatt „nem játszottak lényeges szerepet”. Rámutat az „illírizmusra” is, arra, hogy voltak bizo­nyos törekvések a „dákoromán kontinuitás” elfogadására. A szlovákok esetében kiemeli, arra törekedtek, hogy „a korai feudalizmus morva államának folytatóiként” tekintsenek rájuk, és hogy „a szlovákokat a morva állam lakosaival azonosítsák”. Száray a szlovák–magyar történetírás illusztrálásaként Matúš Kučerát és „a szlovák nemzet történelmi fejlődéséről”, valamint az „ezeréves jogtalanságról” szóló téziseit idézi. Ehhez a könnyen leleplezhető nacionalista argumentációhoz Győrffy Györgyöt idézi, aki arra hívja fel a figyelmet, hogy a középkor nem ismeri a korszerűbb nemzetfogalmat. Hasonló szellemben íródtak a „Vitatható kérdések – Miben nem egyeznek meg a történészek?” című alfejezet megállapításai is (SZÁRAY 1998, 183–188.). 19 Ilyen kettős látásmód érvényesül a továbbiakban is. A magyar nemzeti mozgalmakról a következők találhatók: „…elmozdulás történt a nyelvi, kulturális nemzeteszme felé. A külsőségek hangsúlyozása – magyaros viselet, magyaros táncok – mellett lendületet vett a testőrírók által már megkezdett nyelvművelődés, a magyar nyelvű irodalom, történelem és tudományos élet fejlődése.” Ezzel szemben a kisebbségekről a következők olvashatók: „Vékony, elsősorban egyházi értelmiségük a nemzeti nyelv ápolása mellett a nemzeti öntudat erősítése érdekében a történelmi múlt felé fordult. Igazolni akarták népük ősi és előkelő származását, és a história messzeségeibe visszanyúló nemzeti történelmet szerkesztettek.” (SZÁRAY 2003b, 108.) Száray találóan mutatott rá a történelmi és politikai indoklások összefonódására, de ezáltal teljesen más világba jutott el. Ugyanakkor a szlovák–magyar és a magyar–szlovák viszonyban a konfliktusok fontos részét – mint a nemzeti mozgalmak legitimáló jegyét – éppen a „nemzeti múlttal” történő indoklások képezik. A középiskolák tanulói már az első évfolyamban szemben találják magukat a „nacionalizmus” kifejezéssel, amelyet azonban a tankönyv nem magyaráz meg kellőképpen. A vizsgált tankönyvekből kiindulva megállapítható, hogy ennek a kifejezésnek majd minden esetben negatív jelentést tulajdonítanak. Ezzel a szóval többnyire a „másik oldalt” és annak tetteit illetik, s ezzel a tankönyvek a pedagógiai folyamatban a másik felet „történelmileg diszkvalifikálják” (SZÁRAY 1998). 20

A viták fontos tárgyát képezik az „Uhorsko/uhorský” („Magyar Királyság/magyarországi”), illetve a „Maďarsko/maďarský” („Magyarország/magyar”), kifejezések is, miközben az egyetlen kifejezés használata („Magyar”, „Magyarország”) állandóan azt a benyomást kelti, hogy főleg egy magyar nemzeti államról van szó, s ez szorosan összefonódik a „nemzet” fogalmának a interpretációjával. 21 Eközben a „magyar” kifejezést az állam, az etnikum és a terület megnevezéseként is alkalmazza. Sokkal ritkábban használják viszont a tankönyvek a „történelmi Magyarország” vagy a „Magyar Királyság” kifejezéseket. 22 Problematikus és a kétoldalú kapcsolatokban érzékeny pont a „Felvidék” kifejezés általános alkalmazása. A tankönyvek nem határozzák meg pontosan a fogalom jelentését, ennek ellenére használják a különböző történelmi korszakokra vonatkoztatva, így a tankönyvek szövegéből egyértelműen kitűnik, hogy ennek a fogalomnak a jelentéstartalma megváltozott. A kifejezést az 1918-at követő korszakra is használják, ez azt a benyomást kelti, hogy a szóban forgó terület bizonyos kontinuitás, „történelmi tulajdon” része, miközben ennek a területnek már megvan a hivatalos elnevezése (Szlovákia), és az egy másik állam részévé vált. Hasonló gondolatokat vált ki a „tót” megnevezés is, ezzel a kifejezéssel azonban az elemzett tankönyvekben nem találkoztam.

Annak ellenére, hogy a történelmi Magyarország történelme a magyarok és a szlovákok közös története, mind a szlovák, mind a magyar tankönyvekre jellemző, hogy egyes témákat marginalizálnak, a „nemzeti jelleget” viszont kihangsúlyozzák. Ez feltehetően azokkal a „nemzeti keretekkel” függ össze, amelyek között ezek a szövegek megszülettek, s amelyek a nyilvánosság fórumain is dominálnak. A magyar tankönyvekben az ország nem magyar nyelvű csoportjainak a marginalizálásáról van szó, amelyekről csupán töredékes információk találhatók, s azok is leginkább a konfliktushelyzetekre vonatkoznak. A tankönyvek főképp azt hangsúlyozzák, milyen a viszonyuk a magyarokhoz. A magyar folyamatosság mellett a nem magyarok diszkontinuitása van jelen. 23 Ez alól kivételt képez a tankönyvekben a történelmi Magyarország nemzetiségi összetételéről közzétett képanyag. Ilyen szempontból különösen jól illusztrált Száray tankönyve (2003b), amely a 20. század eseményeit feldolgozó tankönyvektől eltérően utalást tartalmaz arra vonatkozóan, hogy a statisztikai adatokban nem szerepel Horvátország lakossága. A statisztikai mutatókkal kapcsolatban lényeges, szembetűnő különbséget elsősorban a 20. század feldolgozásában tapasztalunk, ugyanis a magyarországi tankönyvekben közölt adatok lényegesen eltérnek a szlovákiai tankönyvekben közöltektől. Ezen a helyen azonban nem szándékom vitába szállni a statisztikai adatok helyességéről, inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a vizsgálat tárgyát képező tankönyvek ilyesmire nem tartanak igényt. A történelmi Magyarország nemzetiségi összetételét tartalmazó információkat gyakran egészítik ki olyan térképek, amelyek az ország földrajzi (domborzati) tagoltságát is feltüntetik. Ez különösen az ország hegyes vidékeire jellemző. A történelmi Magyarország nemzetiségi összetételét szemléltető térképek ezáltal optikailag igazolják azt a tézist, hogy a magyar nemzetiség a Kárpát-medencében hosszú időn keresztül uralkodó volt. Ilyen szempontból ismert és gyakran emlegetett a Teleki-féle „vörös térkép” is (SALAMON 1997, 50.). 24

A szlovák–magyar és a magyar–szlovák viszonyban az egyik legtöbbet vitatott témakör az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásával/széthullásával kapcsolatos. A megoldatlan kérdések komplexumára mindenekelőtt a „Trianon” -jelenség és az ezzel együtt járó trau­ma rakódik rá. Ez a kérdéskör a magyar nemzeti diskurzusban egyet jelent a „nemzeti katasztrófával”, következményeit a mohácsi csata következményeihez hasonlítják. Ezzel szemben a szlovák történelem már maga a történelmi Magyarország megszűnését is „az egyetlen igazságos lehetőség”-ként, „a nemzet felszabadulása”-ként tünteti fel. Az ideológiai szempontból felvetett problémakör magyarázatán kívül az eseményhez gyakran más eseményekkel kapcsolatos nézetek is társulnak, és terítékre kerül a háború utáni status quo. Ez nemegyszer visszatükröződik a történelmi Magyarország megszűnését előidéző események interpretálásában. Ehhez kapcsolódnak és állandóan „élők”, illetve „felszínen tartottak” a közép-kelet-európai térség kisebbségi politikája és a nagyhatalmak hatalmi törekvései kapcsán kialakult viták is. Éppen azért, mert annyira bonyolult és a kölcsönös kapcsolatokban módfelett érzékeny kérdésről van szó, szükséges, hogy ezekre különös figyelmet fordítsunk.

A 20. századra, mindenekelőtt azonban az 1918–1920-as (a trianoni békeszerződés aláírása előtti) évekre vonatkozóan mindkét vizsgált tankönyv utalásokat tartalmaz a néhai „történelmi egységre”. Például a „megszállt területek” vagy a „visszakerült területek” elsősorban erre a korra jellemző kifejezések, gyakori előfordulásuk a tankönyvekben csak reprodukálja a „trianoni traumát”. Érdekes megfigyelni, hogy a vizsgált két – lényegében különböző módon összeállított – tankönyv ennek a traumának az egységes fogalomapparátusát használja. Vajon azért használják ezeket a kifejezéseket a tankönyvek szerzői, mert még nem következett be a határok végleges kijelölése, esetleg azt az állásfoglalásukat fejezik ki, hogy a döntés igazságtalan volt? Különösen súlyosnak értékelhető az a tény, hogy magát a bekövetkezett helyzetet nem tárgyalják bővebben a tankönyvek. Csakis egyetlen lehetséges magyarázatot engednek meg, azt, amelyet az akkori magyar kormány is vallott, miszerint a területek jogtalan elfoglalásáról volt szó. Megfeledkeznek arról a tényről, hogy a győztes nagyhatalmak annak előtte elismerték az egyes utódállamokat, konkrétan Csehszlovákiát is, hogy a végleges határok ki lettek volna jelölve. A tankönyvek hasonló módon magyarázzák a belgrádi fegyverszüneti egyezményt is. A szerzők elsősorban a magyar elitek motivációjának és koncepciójának bemutatására összpontosítanak, míg a többi kérdés csak másodlagosnak tűnik. Az ebben a térségben élő volt kisebbségek ügye teljesen elsikkad, ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy az egyáltalán nem is volt lényeges (SALAMON 1997, 36–38.). 25 A tankönyv a béketárgyalásokat úgy állítja be, hogy „Párizsban rólunk, de nélkülünk tárgyaltak”, s ezt anélkül teszi, hogy az olvasókat közelebbről megismertetné az összefüggésekkel. Hiányzik például a nagyhatalmak koncepciójáról nyújtott információ. A szöveg azt sugallja, hogy valamiféle „magyarellenes összeesküvésről” volt szó, így mindkét vizsgált tankönyvben tetten érhető a „trianoni trauma” reprodukálása (SALAMON 1997, 39.) 26

A Monarchia, illetve a történelmi Magyarország – ezt a magyarországi tankönyvek is hangsúlyozzák – megszűnésének kérdéséhez kapcsolódik az is, milyen módon ábrázolják ezt a soknemzetiségű és multikulturális országot. A vizsgált tankönyvek nem nagyon hangsúlyozzák, hogy a történelmi Magyarország nem csak a magyarok hazája volt. Mindez a nemzetiségek adatait feldolgozó statisztikákban is megnyilvánul, amely a „kisebbségek” és a magyarok arány(talan)ságát hangsúlyozza. A trauma reprodukálásához az is hozzájárul, hogy az 1910-es statisztikai adatokat az 1918 utáni időszakra vonatkozóan is alkalmazzák, tehát arra az időszakra, amikor a szomszédos országokban élő magyarok sorsa a magyar politika egyik legfontosabb kérdésévé vált. A tankönyvek olyan következményekről írnak, miszerint az utódállamokban a magyarok erőszakos asszimilációjára törekednek. Csehszlovákiával kapcsolatban azonban a tankönyvek hozzáfűzik, hogy mindez „finomabb eszközökkel” történt. Salamon felhívja a figyelmet arra, hogy a Csehszlovák Köztársaságban demokratikus politikai rendszer győzött, de hozzáteszi: „Megtalálta viszont a módját, hogy nemzetiségeit hátrányos helyzetbe hozza.” (DUPCSIK–REPÁRSZKY 2006, 120.; SALAMON 1997, 56.) A 19–20. század történelmét feldolgozó tankönyvek több helyen felhívják a figyelmet a nemzeti homogenizáció kísérleteire, amelyeket „erőszakos” és „természetes asszimilációként” is emlegetnek. Ennek a témának a feldolgozásakor éppúgy, mint a már korábban említett néhány esetben felmerül az ideológiai instrumentalizáció ténye is, ezt viszont a tankönyvek nem hangsúlyozzák. A 19. század történelmének feldolgozása során a magyarországi tankönyvek a kismértékű erőszakos asszimilációra hívják fel a figyelmet (SZÁRAY 2003b, 269.), a szlovákiai tankönyvek pedig nem túlságosan hangsúlyozzák azokat a homogenizációs törekvéseket, amelyek 1918 után a magyarokat érintették. 27 A nemzeti homogenizációs törekvéseknek mint jelenségnek az összehasonlítása túllépi az államrendszerek határait. Mindezek ellenére fel kell hívni a figyelmet a tankönyv szövegében észlelhető bizonyos tisztázatlanságokra, mindenekelőtt a két háború közötti időszakra vonatkozóan a Magyarországon és a Szlovákiában (Csehszlovák Köztársaságban) bevezetett politikai rendszerek összehasonlításának a hiányára. Az egymástól eltérő rendszerek különbségeinek magyarázata nem lelhető fel a tankönyvben. 28 Ennek ellenére az utódállamokban hangsúlyt kapnak a nemzetiségi ellentétek (kisebbség–többség). A korábbiakhoz hasonlóan a két világháború közötti nemzetközi helyzetet feszültnek ítélik meg a tankönyvek. 29 A vizsgált szövegekből az derül ki, hogy ebben az időszakban a szomszédos országok a magyarok erőszakos asszimilációjára törekedtek. Mindezek mellett Salamon Konrád tankönyvének egyes kommentárok vagy pontosítások nélküli állításai csak nehezen fogadhatók el korrekteknek (DUPCSIK–REPÁRSZKY 2006, 62.; SALAMON 1997, 56–59.). 30

Az 1938-tól a napjainkig terjedő időszakban elsősorban az 1938–1948-as évek értékelése jelent vitatott pontot, beleértve a magyar revíziós sikereket, illetve a magyarok kitelepítését. Ezt a korszakot illetően ismét aktuálisak a „kontinuitással”, a „homogenizációval” és a „marginalizációval” kapcsolatos kérdések, miközben a „szlovákok” és „Szlovákia” továbbra is csak marginálisan jelenik meg a tankönyvekben. 31 Figyelemre méltó az a tény is, hogy miközben a vizsgált könyvek kiemelik Horthy kiugrási kísérletét, az 1944-ben Szlovákiában lezajlott antifasiszta felkelést meg sem említik. Salamon tankönyvében (1997) tetten érhető az a traumatizáló vonal, amikor az említett témakörök után a tankönyv arról tájékoztat, hogy Sztálin nem akart létrehozni a foglyokból egy magyar antifasiszta katonai egységet, hogy a nagyhatalmak szemet hunytak Szlovákia és Horvátország fasiszta múltja felett, így ezek a háború befejeztével a győztesek között szerepeltek. A szerző ezek után azzal zárja fejtegetését, hogy „…a magyar lakosságot nem védte semmiféle törvény, sérelmére bármit el lehetett követni…” (SALAMON 1997, 147., 168. és 169.). 32 Az ilyen leegyszerűsített, egyoldalú tájékoztatás erősen korlátok közé szorított magyarázathoz vezeti a tanulókat, és hozzájárul ahhoz a sztereotip meggyőződéshez, hogy a magyarok a „legszerencsétlenebb” és a „legtöbbet szenvedő nemzet”. Közben a „szenvedő nemzet” és az „árulások” motívuma az egész világon a „nemzeti múlt” rekonstruálásának részét képezik. Ahhoz, hogy jobban megértsük a második világháború utáni helyzetet, amelyben a szlovák–magyar és a magyar–szlovák viszonyt a kollektív bűnösség elvének érvényesítése is súlyosbítja, jó lenne, ha a tankönyv szövegét vitára szánt szövegrészek is kiegészítenék, amelyek arra keresnék a választ, hogy a második világháború után miért is érvényesülhetett éppen ez a megoldás.

Zárszó

Tanulmányomban a magyarországi történelemtanítás néhány konkrét kérdésére szerettem volna rámutatni. Belátom, hogy kommentárjaimat – az elemzett tankönyvek szerzőihez hasonlóan – bizonyára befolyásolja bizonyos történelemszemlélet és a magyar–szlovák viszony kérdéskörének egyféle látásmódja. Néhány esetben letértem a analitikus tankönyvelemzés útjáról, amelyet sokkal nagyobb mértékben ki lehetne aknázni az összehasonlítások terén, és néhány konkrét javaslatot és értékelést is felvázoltam. A történelemtanítás fegyvertárának része a nézetek sokfélesége, meg kell ismerkednünk egy-egy esemény többféle magyarázatával, hogy a különböző nézőpontokat össze tudjuk hasonlítani és értékelni. Mindez a tanulói személyiség fejlődésének fontos feltétele. A „szlovák kérdés” tematizálásában, amelynek fontosságát a magyarországi történelemtanításban egyáltalán nem szeretném abszolutizálni, bizonyos aránytalanságokat véltem felfedezni. Ez a megállapítás vonatkozik mind a történelmi események interpretálására, mind a szlovákok tematizálódására a tankönyvekben, mi több, a félrevezető vagy pontatlan adatok feltüntetésére is. A tankönyveknek ez az elemzése azt is igazolta, hogy a „neural­gikus pontok” elsősorban a legrégebbi és az újabb korok történelmi tananyagában fordulnak elő, és elsősorban a „nemzeti történelem kezdetei” témakörre vonatkozó eseményekkel (a „Nagy-Morva Birodalom”, „a magyar állam kialakulása és jellege”), továbbá a 19. és a 20. század eseményeivel („nemzeti mozgalmak”, „nemzeti homogenizáció”, „a Monarchia megszűnése”, „utódállamok”, „a revízió kérdése”) kapcsolatosak. A vizsgált tankönyvek nem minden esetben felelnek meg teljes mértékben a nemzetközi történetírás legújabb felfogásának, miközben a történelemtanítás egyik legáltalánosabb feladata, hogy a tanulókkal megismertesse a történelemtudomány időszerű megállapításait. Hasonló a helyzet a tanulók kritikus gondolkodásának a kialakítására való törekvésekben is. 33

A vizsgált szövegekkel kapcsolatban tett bíráló megjegyzéseim közül ugyanakkor több a szlovák történelemtankönyvekre is érvényes lehet. Amiként a szlovákiai történelemtankönyvekkel kapcsolatban jogosan hangzanak el olyan bíráló megjegyzések, hogy azok a történelmi Magyarország kontextusából kiszakítják a „szlovák történelmet”, illetve hogy azt leszűkítve és elszlovákosítva létrehozzák „Szlovákia történelmét”, úgy a magyarországi történelemtankönyvek is „magyar nemzeti történelmet” konstruálnak a történelmi Magyarország történelméből, illetve marginalizálják a nem magyar etnikumok szerepét ebben a multikulturális és soknemzetiségű régióban. Ez az aránytalanság kétségen kívül összefügg a nemzetnek mint örökké létező és a történelemben kulcsszerepet betöltő szubjektumnak a primordiális szemléletével. Ez a törekvés a tankönyvek egyes szövegeiben nagyobb mértékben, másokban kevésbé tapasztalható. A témakörök megformálásának módjában is lényeges eltérések lelhetők fel. Például a 20. század történelme feldolgozásának össze­hasonlításakor megállapíthattuk, hogy az egyik tankönyvben inkább az „érzelmi-meggyőző”, a másikban a „tömör tárgyi” feldolgozásmód érvényesült. Figyelemre méltó azonban, hogy az egymástól ennyire eltérő tankönyvek az „érzékeny területek” feldolgozásakor azonos fogalmi apparátust használnak. 34

A „történelem” társadalmi konstrukció, amelynek formáját az értelmi szükségletek és a pillanatnyi jelentől elvárt kívánalmak határozzák meg. 35 Tehát „kulturális termékről” beszélhetünk, ezért azt úgy is kell megközelítenünk. Nem változatlan, hanem dinamikusan alakuló, sokrétű jelenségről van szó, s ezt a tényt a történelemtankönyvekben is figyelembe kell venni. A tanulók életre és a társadalmi beilleszkedésre való felkészítésében fontos szerepet töltenek be a történelemtankönyvek is, amelyek lényegében meghatározó irányvonalként vannak jelen. Remélem, tanulmányom is hozzájárulhat ahhoz, hogy a tanulóknak kissé sokrétűbb, kritikus szemléletű történelemtanítást kínálhassunk fel. Ehhez azonban elkerülhetetlenül szükséges, hogy elgondolkozzunk a „nemzeti keretek” helyéről a történelemben és általában az emberi társadalomban.

Fordította: Simon Attila
Szerkesztette: Jakab György

Az elemzett tankönyvek jegyzéke

DUPCSIK Csaba – REPÁRSZKY Ildikó (2006): Történelem IV. Középiskolák számára. 4. kiadás. Műszaki Kiadó, Budapest, 311.

SALAMON Konrád (1997): Történelem IV. Középiskolák számára. 4. kiadás. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 279.

SZÁRAY Miklós (1998): Dejepis I. pre prvý ročník gymnázia. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 224.

SZÁRAY Miklós (2003a): Történelem I. A középiskolák számára. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 232.

SZÁRAY Miklós (2003b): Történelem III. Középiskolák számára. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 286.

SZÁRAY Miklós – SZÁSZ Erzsébet (2004): Történelem II. Középiskolák számára. 2. kiadás. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 244.

A felhasznált és ajánlott irodalom jegyzéke

ALBERTY, Július: Die Slowakei und die Slowaken in den gegenwärtigen ungarischen Geschichtslehr­werken. In Die Tschechen und ihre Nachbarn. Hrsg. Doležel, H. – Helmedach, A., Verlag Hahnsche Buchhandlung, Hannover, 2006, 233–246.

ALBERTY, Július: Slovensko a Slováci v súčasných maďarských učebniciach dejepisu. Historický časopis, 2004, 1. sz. 135–148.

ANDERSON, Benedict: Imagined Communities. Reflections on the Origin and Spread of Nationalism. Verso, New York, 1983.

ASSMAN, Jan: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás korai magaskultúrákban. Atlantisz Kiadó, Budapest, 2004.

ASSMAN, Jan: Kultura a pamäť. Písmo, vzpomínka a politická identita v rozvinutých kulturách Starověku. Prostor, Praha, 2001.

ÁBRAHÁM Barna: A szlovák nemzetté válás kérdései. In Ábrahám B. – Gerben F. – Stekovics R. (szerk.): Nemzeti és regionális identitás Közép-Európában. PPKE BTK, Piliscsaba, 2003, 138–149.

BERGER, Peter – LUCKMAN, Thomas: Sociální konstrukce reality. Pojednání o sociologii vědění. Centrum pro studium demokracie a kultury, Brno, 1999.

BREUILLY, John: Nationalism and the State. Manchaster, Manchaster University Press, 1993.

BRUBAKER, Rogers: Nationalism Reframed. Nationhood and the National Question in the New Europe. New York, Cambridge University Press, 1996.

CARR, Edward. H.: Mi a történelem? Osiris Könyvtár, Budapest, 1995.

CHROMEKOVÁ, Valeria: Problematika slovenských dejín v dejepisných učebniciach Maďarska. In Acta Historica Neosolensia 1. Banská Bystrica, FHV UMB, 28–41.

CSÁKY, Moritz – MANNOVÁ, Elena (szerk.): Collective Identies in Central Europe in Modern Times. Bratislava, AEP, 1999.

FEISCHMIDT Margit – BRUBAKER, Rogers: Az emlékezés politikája. Az 1848-as forradalmak százötven éves évfordulója Magyarországon, Romániában és Szlovákiában. Replika, 1999, szeptember, 67–88.

FINDOR, Andrej: Národná identita ako naratívna konštrukcia. Sociológia, 32. 2000, 57–79.

GELLNER, Ernest: Nations and Nationalism. Ithaca, Cornell University Press, 1983.

GYÁNI Gábor: Kommemoratív emlékezet és történelmi igazolás. In Veszprémy László (szerk.): Szent István és az államalapítás. Osiris Kiadó, Budapest, 2002, 569–581.

GYÁNI Gábor – RADZAI, Ronald: „Political uses of tradition in postcommunist East Central Europe”. Social Research, 1993/4. 893–914.

HOBSBAWM, E. J.: Introduction: Inventing Traditions. In The Invention of Tradition. Eds. Hobsbawm, E. J. – Ranger, T. Cambridge : University Press, 1983, 1–14.

HOBSBAWM, E. J.: Nations and Nationalism Since 1780. Programme, Myth, Reality. Cambridge, University Press, 1992.

KÁNTOR Zoltán: Nacionalizmuselméletek (szöveggyűjtemény). Rejtjel Kiadó, Budapest, 2004.

KÄFER István: Dona nobis pacem. Magyar–szlovák kérdések. PPKE BTK, Piliscsaba, 1998.

KOVÁČ, Dušan: Dejiny Slovenska. Lidové noviny, Praha, 1998.

KOVÁČ, Dušan: Zur Darstellung der ungarischen und slowakischen Nationalgeschichte in slowakischen Schulbüchern. In Südosteuropa 46. 1997, č. 9–10, 500–510.

Krátke dejiny Slovenska. Ed. E. Mannová, Bratislava, VEDA, 2004.

KRATOCHVÍL, Viliam: K možnostiam oslabovania predsudkov a stereotypov v tvorbe učebníc dejepisu. In Simon Attila (szerk.): Mýty a predsudky v dejinách. Šamorín – Dunajská Streda, Fórum Inštitút, 2005, 39–50.

KRATOCHVÍL, Viliam: Učebnice dejepisu ako polyfunkčný prostriedok dejepisnej výchovy. Acta Historica Neosolensia 1. FHV UMB, Banská Bystrica, 111–115.

KREKOVIČ, E. – MANNOVÁ, E. – KREKOVIČOVÁ, E. (szerk.): Mýty naše slovenské. AEP, Bratislava, 2005.

KREKOVIČOVÁ, Eva: Identity a mýty novej štátnosti na Slovensku. (Náčrt slovenskej mytológie na prelome tisícročia). Slovenský národopis, 50. 2002, 2. sz., 147–170.

KUSÁ, Zuzana – FINDOR, Andrej: Frames of the Slovak National Identity Construction. Sociológia, 31. 1999, č. 6, 603–618.

LAJTAI László: Nemzeti vagy felekezeti történelem? Korall, 2004, 15–16 sz. 205–225.

MANNOVÁ, Elena (szerk.): A Concise History of Slovakia. AEP, Bratislava, 2000.

MANNOVÁ, Elena: Der Kampf um Geschichtslerbücher in der Slowakei nach 1990. In Umbruch im östlichen Europa. Die nationale Wende und das kollektive Gedächtnis. Hrsg. Corbes-Hoisie, A. – Jaworski, R. – Sommer, M. Insbruck, Studien Verlag, 2004, 125–1334.

MANNOVÁ, Elena: Nemzeti hősöktől az Európa térig. A kollektív emlékezet jelenetei Komáromban a szlovák–magyar határon. Régió, 2002, 3. sz., 25–44.

MICHELA, Miroslav: Collective Memory and Political Change – The Hungarians and Slovaks in the Former Half of the 20th Century. International Issues – Slovak Foreign Policy Affairs, 15, 2006, 3–4. sz. 15–26.

Okrúhli stôl: Slovensko a fenomén Ďurica. Kritika & Kontext, 1997, 2–3. sz.

PODOBA, Juraj: Dve tváre etnického konfliktu v postkomunistickej Európe. Slovenský národopis, 54. 2006, 4. sz. 419–442.

PÓK Attila: História v transformačnom procese Maďarska. Historický časopis, 2005, 1. sz. 111–122.

ROMSICS Gergely: Mítosz és emlékezet. A Habsburg Birodalom felbomlása az osztrák és a magyar politikai elit emlékirat-irodalmában. L’Harmattan, Budapest, 2004.

SCHÖPFLIN, Georg.: The functions of myth and a taxonomy of myths. In Myths & Nationhood. Eds. Hosking, G. – Schöpflin, G. Hurst & Company, London, 1997.

SIMON Attila: Das Bild des Ungartums in den gegenwärtigen slowakischen Lehrbüchern für Geschichte. In Die Tschechen und ihre Nachbarn. Hrsg. Doležel, H. – Helmedach, A., Hannover, Verlag Hahnsche Buchhandlung, 2006, 247–259.

SMITH, A. D.: The Ethnic Origins of Nations. Basil Blackwell, Oxford, 1986.

STRÁŽAY, Tomáš: Myths in Action. Two Cases from southern Slovakia. In The Weight of History in Central European Societies of the 20th Century. Eds. Z. Hlavičková – N. Maslowski, Praha, CES, 2005, 101–113.

SZARKA László: Geschichte der Slowaken und des multinationalen ungarischen Staates im Spiegel aktueller ungarischer Schulbücher. Südosteuropa, 46. 1997, 9–10. sz. 511–527.

SZARKA László: Kisebségi léthelyzetek – közösségi alternatívák. Az etnikai csoportok helye a kelet-közép-európai nemzetállamokban. Lucidus Kiadó, Budapest, 2004.

VÖRÖS László: Premeny obrazu Slovákov v maďarskej hornouhorskej regionálnej tlači v období rokov 1914–1918. Historický časopis, 2006, 3. sz. 419–450.

ZEIDLER Miklós: A magyar irredenta kultusz a két világháború között. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002.

ZEIDLER Miklós (szerk.): Trianon. Nemzet és emlékezet. Osiris Kiadó, Budapest, 2003.

A konferenciát az ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszékével együttműködve, a Hans Seidel Alapítvány támogatásával Budapesten szerveztük 2008. május 14-én.

A kétnapos konferenciát Esztergomban, illetve Sturovóban (Párkány) tartottuk 2008. május 23–24-én a PPKE Szent Adalbert Közép-Európa Intézetben, együttműködve a Magyar Suzuki Rt., az Ister-Granum Eurorégió Fejlesztési Ügynökség Kht., valamint Vállalkozók Esztergomért Egyesület támogatásával.

Elhangzott a Magyar–Szlovák Tanári Munkacsoport Közös múlt – különböző nézőpontok című 2008. májusi konferenciáján.

Ezzel a témával foglalkozik Kratochvíl, Viliam: Učebnice dejepisu ako polyfunkčný prostriedok dejepisnej výchovy c. írása. In Acta Historica Neosolensia l. Banská Bystrica, FHV UMB, 111.

A kultúremlékezet az institucionalizált mnemotechnika eszköze, amely a múlt változatlan pontjaira épít. Az emlékezés két modalitását foglalja magában. Az alapozó emlékezés a kezdetekre, az indulásra vonatkozik, és állandósult objektivizált nyelvi és nyelven kívüli elemekként mítoszok, rituális emlékek, ünnepek, emléknapok stb. formájában nyilvánul meg. Az emlékezés másik formája, a biografikus emlékezés a társadalmi interakciók során szerzett saját tapasztalatok és keretfeltételek alapján alakul ki. Ezzel szemben a kommunikatív emlékezés csak a közelmúltban átélt emlékeket foglalja magában. Lásd: Assman, Jan: Kultúra a pamäť. Písmo, vzpomínka a politická identita v rozvinutých kulturách Starověku. Praha, Prostor, 2001, 46–53. (A könyv magyar fordításban is megjelent.)

A reprezentáció fogalmat az egyénben az emberek egy meghatározott csoportjával vagy az adott eseményekkel kapcsolatos jellegzetes kép kialakításaként használtam, amikor ezt a képet a valóságnak megfelelőnek képzeli el, és azt bizonyos értékek hordozóiként látja. A témával kapcsolatban lásd: Vörös László: Premeny obrazu Slovákov v maďarskej hornouhorskej regionálnej tlači v období rokov 1914–1918. Historický časopis, 2006, 3. sz. 419–450.

A témával kapcsolatban lásd Findor, Andrej: Limity a možnosti skúmania „národov”: od reálnych skupín po kategórie praxe. In Sociológia, 38. 2006, 4. sz. 313–326. Magyar nyelven a témáról áttekintést nyújt Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2004.

Lásd Berger, Peter – Luckman, Thomas: Sociální konstrukce, reality. Pojednáni o sociologii vědení. Centrum pro studium demokracie a kultury. Brno, 1999, 51–127.

A kánon kifejezést tartalmi szempontból „kiforrt hagyományok” értelemben használom, amelyek a lehető legnagyobb mértékben kötelezőek a „nemzet” tagjaira. A kánon ugyanakkor motivációs szerkezet is, amely minden egyén számára lehetővé teszi, hogy az igazságra, az igazságosságra, a szépre, az együvé tartozásra vagy bármi más olyanra törekedjen, ami betöltheti a helyét egy ilyen struktúrában. Ezzel kapcsolatban lásd Assmann: i. m. 95–113.

A „nemzeti hagyományok” 1989 utáni életre keltésével kapcsolatban lásd: Gyáni Gábor: Kommemoratív emlékezet és történelmi igazolás. In Veszprémy László (szerk.): Szent István és az államalapítás. Osiris Kiadó, Budapest, 2002, 569–581.; Pók Attila: História v transformačnom procese Maďarska. In Historický časopis, 2005, 1. sz. 111–122.; Gyáni Gábor – Radzai, Ronald: Political uses of tradicion in postcommunist East Central Europe. Social Reseearch, 1993/4, 893–914.; Feischmidt Margit – Brubaker, Rogers: Az emlékezés politikája. Az 1848-as forradalmak százötven éves évfordulója Magyarországon, Romániában és Szlovákiában. Replika, 1999. szeptember, 67–88.; Krekovičová, Eva: Identity a mýty novej štátnosti na Slovensku (Náčrt slovenskej mytológie na prelome tisícročia). Slovenský národopis, 50. 2002, 2. sz. 147–170.

Alberty, Július: Slovensko a Slováci v súčasných maďarských učebniciach dejepisu. Historický časopis, 2004, 1. sz. 135–148. A tanulmány német nyelven is hozzáférhető: Alberty, J.: Die Slowakei und die Slowaken in den gegenvärtigen ungarischen Geschichtslehrwerken. In Die Tschechen und ihre Nachbarn. Hrsg. Doležel, H. – Helmedach, A. Hannover: Verlag Hahnsche Buchhandlung, 2006, 233–246.; Chromeková, Valéria: Problematika slovenských dejín v dejepisných učebniciach Maďarska. In Acta Historica Neosolensia l. Banská Bystrica: FHV UMB, 28–41.; Szarka László: Geschichte der Slowaken und der multinationalen ungarischen Staates im Spiegel aktueller ungarischen Schulbücher. Südsteuropa, 46. 1997, 9–10. sz. 511–527.

A „Szlovákia történelme” tantárgy, ahogy azt Dušan Kováč történész magyar nyelven is megjelent szintetizáló munkájában feltünteti, a jelenlegi Szlovákia mint terület történelmét jelenti szorosan kapcsolódva a szlovák etnikum történelméhez. Kováč, Dušan: Dejiny Slovenska. Praha, Lidové noviny, 1998, 5.

Figyelemre méltó példa többek között az a nemzeti indíttatású konfliktus, amely Komáromban a szent Cirill és Metód szoborcsoport felállítása körül alakult ki. Lásd: Mannová, Elena: A nemzeti hősöktől az Európa térig. A kollektív emlékezet jelenetei Komáromban a szlovák–magyar határon. Régió, 2002, 3. sz. 25–44.; Strážay, Tomáš: Myths in Action: Two Cases from southern Slovakia. In Z. Hlavičková – N. Maslowski (eds.): The Weight of History in Central European Societies of the 20th Century. Praha: CES, 2005, 101–113.

A témához kapcsolódik: E. Mannová (ed.): Krátke dejiny Slovenska. Bratislava, VEDA, 2004, 217–221. (Hozzáférhető a könyv angol nyelvű fordítása is.); Ábrahám Barna: A szlovák nemzetté válás kérdései. In Barna A. – Gerben F. – Stekovics R. (szerk.): Nemzeti és regionális identitás Közép-Európában. PPKE BTK, Piliscsaba, 2003, 138–149.

A „nemzet” fogalomra vonatkozó elméletek közül a szociálkonstruktivista magyarázatot fogadom el. A témával kapcsolatban lásd a 4. sz. lábjegyzetben feltüntetett irodalmat.

A témával kapcsolatban lásd: Michela, Miroslav: Collective Memory and Political Change – The Hungarians and Slovaks in the Former Half of the 20th Century. In International Issues – Slovak Foreign Policy Affairs 15. 2006, 3–4. sz.15–26.

Ezzel kapcsolatban lásd: Romsics Gergely: Mítosz és emlékezet. A Habsburg Birodalom felbomlása az osztrák és a magyar politikai elit emlékirat-irodalmában. L ‘Harmattan Kiadó, Budapest, 2004.; Zeidler Miklós (szerk.): Trianon. Nemzet és emlékezet. Osiris Kiadó, Budapest, 2003.

A szlovák hivatásos történetírással kapcsolatban ezen a helyen kell említést tennünk arról a fontos vitáról (vagy talán inkább konfliktusról), amely a kilencvenes években az állam által támogatott ilyen irányú törekvések következtében a „nemzeti történelem” hasonló interpretációjára irányult. Lásd a Milan S. Ďurica történész, valamint a Szlovák Tudományos Akadémia Történelemtudományi Intézete között kialakult vitát. A témakörrel kapcsolatban lásd még: Mannová, E.: Der Kampf um Geschichtslerbücher in der Slowakei nach 1990. In Umbruch im östlichen Europa. Die nationale Wende und das kollektive Gedächtnis. Hrsg. Corbes-Hoisie, A. – Jaworski, R. – Sommer, M. Insbruck, Studien Verlag, 2004, 125–134.; Okrúhli stôl: Slovensko a fenomén Ďurica. In Kritika & Kontext, 1997, 2–3. A szöveg dőlt betűkkel kiemelt részeit az eredeti szövegből vettem át.

A későbbi korszakokat illetően például: „…a helyi nacionalisták kihívásként értékelték az eseményeket…” (Salamon 1997, 12.), „csehszlovák nacionalisták” (uo. 56.), „szlovák nacionalisták” (uo. 114.). A Dupcsik – Repánszky-féle tankönyv is (2006) a szlovák nacionalista közvéleményről beszél, amely nem volt képes befogadni a magyaroknak azokat a csoportjait, amelyek a köztársasággal szembeni lojalitásukról tettek tanúságot. A „nacionalizmus” szónak ezt az uralkodó jelentését egyetlen tankönyvben nem használják ebben az értelemben. A Száray 2003b a 129. és 132. oldalon ezt a jelenséget mind a magyarok, mind a „nemzetiségek” tulajdonságaként kezeli: „A magyarországi nemzetiségek körében a magyarokhoz hasonlóan megkezdődött a nemzeti eszme térhódítása.”

Ezzel szemben a Szlovák Köztársaságban a Slovensko/Uhorsko kifejezések használatával kapcsolatban lásd: E. Mannová (ed.): Krátke dejiny Slovenska. VEDA, Bratislava, 2004, 7–8. A szlovákiai tankönyvekkel kapcsolatban lásd: Kováč, D.: Zur Darstellung der ungarischen und slowakischen Nationalgeschichte in slowakischen Schulbüchern. Südosteuropa, 46. 1997, 9–10. sz. 500–510.; Simon Attila: Das Bild des Ungartums in den gegenwärtigen slowakischen Lehrbüchern für Geschichte. In Die Tschechen und ihre Nachbarn. Hrsg. Doležel, H. – Helmedach, A. Hannover, Verlag, Hahnsche Buchhandlung, 2006, 247–259.

Például Száray – Szász tankönyve (2004) csak a 214. oldalon tesz először említést a szlovákokról, arról, hogy a többi „nemzetiségekkel” együtt ők is csatlakoztak a Rákóczi-szabadságharchoz. Ez különösen a 20. század eseményeinek leírása során okoz gondot. Például Salamon tankönyvében (1997) a szlovákok csak a 114. oldalon jelennek meg, akkor is mint szlovák nacionalisták, akik Hitler segítségével kikiáltották az önálló államot. A következő részek egyáltalán nem foglalkoznak Szlovákiával (ill. a Szlovák Köztársasággal), amely 1939 és 1945 között Magyarország szomszédja volt. Hasonló a helyzet a Dupcsik – Repánszky tankönyvben (2006) is. Az említett jelenségekre figyelmeztet Szarka L.: i. m. és Alberty, J.: i. m.

A tankönyv a belgrádi fegyverszüneti egyezményt úgy interpretálja, hogy Károlyinak jutott volna Szlovákia ellenőrzése. Nem veszi figyelembe az ezzel ellentétes szemléletet, amelyet nem sokkal ezután a nagyhatalmak is jóváhagytak. Arról ír, hogy a „csehek” támadást indítottak a történelmi Magyarország/Magyarország ellen. A következő oldalon már „csehszlovák katonaság”-ról beszél. Magyarország/a történelmi Magyarország szomszédait mohó hódítókként tünteti fel, akik nem vették figyelembe az etnikai szempontokat. Ugyanakkor a helyzet bekövetkezését lényegesen elősegítette a magyar hadsereg szétesése. Jászinak a románokkal való megegyezésre irányuló törekvésén kívül teljesen mellőzi a Milan Hodžával, Csehszlovákia képviselőjével folytatott tárgyalásokat. Majd a következő oldalon váratlanul említést tesz arról, hogy a csehszlovákokkal folytatott tárgyalások után az etnikai szempontból korrekten kijelölt demarkációs vonalat a nagyhatalmak nem ismerték el. Az ilyenfajta, szabatosan megkülönböztetett hozzáállás csak megerősíti a „szerencsétlen nemzet” sztereotípiáját. A másik tankönyv (Dupcsik – Repánszky 2006, 25–27.) hasonló állításokat tartalmaz. Például: a cseh, a szlovák, a román és a jugoszláv vezetők célja az volt, hogy maguknak minél nagyobb területeket szerezzenek. A Belgrádban aláírt fegyverszüneti egyezmény a magyar kormánynak kemény feltételeket szabott. A szerzők csak kisebb betűtípussal adnak tájékoztatást arról, hogy Magyarországot vesztes államnak tekintették. Hasonló­képpen kisebb betűtípust alkalmaznak a 26. oldalon is, ahol arra hívják fel a figyelmet, hogy a fegyverszüneti egyezményben nem volt szó az északi területekről, amelyet a csehszlovák hadsereg fokozatosan foglalt el. A következő oldalon a főszövegben az alábbiak találhatók: „A megszállt területeken a fegyverszüneti egyezmény előírásai ellenére…” Jászi kisebbségekkel folytatott tárgyalásának eredményei a főszöveg részét képezik, ennek ellenére a külpolitikai helyzet és Magyarország helyzete csak kisebb betűtípussal szerepel. A külpolitikai tényezők fontosságára csak a 28. oldalon, a Károlyi-kormány értékelésekor hívja fel a figyelmet. A tervekkel foglalkozó fejezetnek az a megállapítása, hogy a kisebbségek számára „jelentős autonómiát” biztosít, azzal szemben, ami az elvárások alapján a „nemzeti államokban” várható volt, eltúlzottnak hangzik. Mindezek mellett a szerzők is hangsúlyozzák, hogy a magyar kormány javaslata későn érkezett.

Ez az alfejezet címe. A 45. oldalon azt olvashatjuk, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia sorsáról Párizsban néhány óra alatt döntöttek. Azt a tényt, hogy Párizsban a magyar küldöttség a békefeltételekről szóló megegyezésben semmilyen eredményt nem ért el, a szerző nem magyarázza, de kiemeli, hogy „a győztesek mohósága azonban csillapíthatatlan volt”. Megállapítja, hogy „a trianoni béke értelmében a Magyar Királyság területe csökkent”. „Csehszlovákia tehát megkapta Észak-Magyarországot…” Lásd még: DUPCSIK – REPÁRSZKY 2006, 34. és 98. Ebben a szövegrészben szerepel az alábbi mondat is: „Magyarország elvesztette a Felvidéket…”, és az itt található, a 86–87. oldal számára készített illusztrációk a soknemzetiségű (Ausztria-)Magyarország megszűntének képét a magyarok „nemzeti tragédiájával” kapcsolja össze.

„A gazdasági folyamatok hatására kibontakozó természetes asszimiláció mellett csekély mértékűnek mondhatjuk az erőszakos asszimilációt.” A szerző felhívja a figyelmet arra, hogy az első világháború előtt az országban élő nemzetiségek 75%-a nem beszélt magyarul. Ez után mutat rá az intelligenciával szembeni asszimilációs törekvésekre.

Dupcsik – Repárszky tankönyve (2006) az alfejezetekben „a magyar társadalom”, a „revizionizmus” (amely lényegesen befolyásolja a régió légkörét) vagy „Magyarország kisebbségi politikája” témákról csak nagyon tömör ismereteket nyújt. Ezzel szemben Salamon (1997) a Horthy-rendszert csak mérsékelten kritikus szemmel tünteti fel. Ezt az álláspontját emeli ki a tankönyv végén felsorolt ajánlott irodalom is.

Ezt a szemléletet bizonyítja a tankönyvben (i. m.) az az általános állítás, miszerint Csehszlovákiának az összes szomszédjával konfliktusai voltak.

A magyaroknak 31%-kal kevesebb iskola állt rendelkezésükre, mint amennyi a hivatalos statisztika alapján megillette volna őket. A magyar pártoknak a parlamenti választásokon állítólag 40%-kal több szavazatra volt szükségük, mint a csehszlovák pártoknak. A tankönyv a Horthy-rendszer idealizálása során (kulturális felemelkedés) azt állítja, hogy 1930-ban már a magyarok 90%-a tudott olvasni. Ezt az adatot összeveti az utód­államok (rosszabb) eredményeivel. Az összehasonlításból azonban a tankönyv minden magyarázat nélkül kihagyja Csehszlovákiát és Ausztriát is.

Már A Felvidék visszacsatolása című fejezet után (Salamon 1997, 116.) (a szerző ezt a kifejezést használja, miközben a szó jelentése változáson megy keresztül) előre felhívja a figyelmet arra az aggodalomra, hogy ezért még nagy árat fognak fizetni. „Miután a bécsi döntés visszaadta Magyarországnak Csehszlovákia magyarlakta területeit” (uo. 151.). Hasonlóan Dupcsik – Repárszky tankönyvének (2006) 112., 155. és 233. oldalán ez olvasható: „…visszakerült Magyarországhoz a Felvidék…” „…ismét elcsatolt területről”.

A sztereotípiák megszüntetésére vonatkozóan lásd: Kratochvíl, V.: K možnostiam oslabovania predsudkov a stereotypov v tvorbe učebníc dejepisu. In Simon Attila (szerk.): Mýty a predsudky v dejinách. Fórum Inštitút, Dunajská Streda, 2005, 39–50.